Pam Jenoff: Nő ​kék csillaggal

Sziasztok!

Pam Jenoff neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen néhány éve már volt szerencsém elolvasni egy másik regényét is. A Nő kék csillaggal című regénye azonnal felkeltette az érdeklődéseme. A holokauszt  és a II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígértesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

1943-ban ​Sadie a krakkói gettó egyik szűk szobájában édesapjával és várandós édesanyjával várja a háború végét és sorsuk jobbra fordulását. Egy nap aztán a várakozás borzalmas módon ér véget: a Harmadik Birodalom katonái sorra gyűjtik be a zsidó lakosokat, hogy munkatáborba hurcolják őket, így a családnak nincs más választása, mint a város alatt meghúzódó csatornarendszerbe menekülni, és megpróbálni ott túlélni.

Krakkó másik felén a Sadie-vel egykorú Ella a németekkel nyíltan kollaboráló mostohaanyja zsarnokságától szenved. Egy nap a piacon járva az egyik szennyvízcsatorna rácsa alatt különös dolgot vesz észre: egy könyörgő szempárt. Ella tudja, hogy veszélyes, amit tesz, mégsem képes cserbenhagyni az ismeretlen lányt.

Sadie és Ella két külön világ, akiket a háború és a holokauszt pokla, személyes veszteségeik és szabadság iránti vágyuk kovácsol össze, bebizonyítva, hogy az igaz barátság ereje nem csupán a társadalmi vagy vallási különbségeket győzi le, de olykor az élet egyetlen kapaszkodóját jelenti.

Pam Jenoff regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. A Nő kék csillaggal egy remek regény két olyan lány barátságáról, akik élesen eltérő körülmények között élik a háborús mindennapjaikat, mégis valahogy egymásban találtak vigaszra. Sadie abban, hogy beszélhet valakivel a külvilágból és talált valakit, akiben megbízhat. Ella pedig abban, hogy úgy érzi végre, hogy tehet ő is valamit egy embertársáért, hogy már nem tétlen, csendben szemlélődő, passzív szereplő, aki becsukja a szemét a nácik kíméletlensége és könyörtelensége láttán. A kötet továbbá egy nagyszerű emlék mindazon bátor lengyel ember számára, akik valamilyen módon harcoltak a náci politika ellen. Hiszen rengetegen vannak, akik nem tűrték némán a megpróbáltatásokat, ha másért nem, akkor azért, hogy büszkén sétálhassanak a halálba. Ahogy az idézet is mutatja:

– Komolyan hiszed, hogy le tudjátok győzni a németeket? – szegeztem neki hitetlenkedve a kérdést.
– Nem – vágta rá nyersen. – Se fegyverzetben, se létszámban nem érünk a nyomukba.
– Akkor miért csináljátok? […]
– Mert ha majd egyszer az emberek visszatekintenek erre az időszakra, látniuk kell, hogy nem hagytuk magunkat.

És talán ez az idézet nem csak a mindennapi hősöknek állított fentebbi mondatomra reflektál, hanem arra is, hogy miért is olvasok én ilyen jellegű könyveket. Egy barátom megkérdezte tőlem, hogyan tudok ennyi fájdalmat és szomorúságot elviselni. Azt válaszoltam neki, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat. Fontos, hogy emlékezzünk a mindennapi, névtelen hősökre is. Azokra, akik félelmet nem ismervén kiállltak a náci propaganda ellen, és ezért az életükkel fizettek. És azokra is, akik a túlélés érdekében némán tűrtek és becsukták a szemüket, de akkor sem szóltak egy szót sem, ha esetleg tudomásukra jutott, hogy valaki élelmet juttat a bújkálóknak.

A Nő kék csillaggal olvasása közben ismételten realizáltam, hogy a háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Még mindig, a sokadik regény olvasása közben is olykor óhatatlanul ökölbe szorul a kezem, a tehetetlen düh minden alkalommal magába szippant. Olykor olvasás közben úgy éreztem, hogy meg kell állnom egy pillanatra, mert a kis lelkem darabokra hullott egy-egy jelenet olvasása közben. Szerencsére az írónő mesterien remekül egyensúlyozott. Az egy-egy szívszaggató pillanatot mindig nyugodtabb (már amennyire a téma engedi) epizód következett. 

Az értékelés ezen pontján fontos megjegyezni, hogy a történet nagy része fikció. Bár valós eseményeken alapul Pam Jenoff regénye (az írónő szavaiból kiderül, hogy Ukrajnában tényleg a csatornákban bújtak el néhányan a túlélés reményében) az írónő azonban jócskán élt az írói szabadság lehetőségével és az egészet áthelyezte Lengyelországba. Az emberek hősiességét és bátorságát azonban igyekezett minél pontosabban és hűen bemutatni, így azt hiszem jobbul mondhatjuk, hogy az írónő mesterien zsonglőrködött a történelmi tények, illetve a fikció elemeivel egy igazán lebilincselő regényt alkotott.

A kötet két főszereplője, Sadie és Ella igazán kedves és szerethető karakter. Sadie zsidó családból származik. A gettó kiürítése közben, két másik család társaságában egy csatornamunkás segítségével elbújnak a föld alatt, és ott próbálják meg kivárni a háború végét. Hihetetlenül emberinek tűnt a karaktere. Az írónő nagy gondossággal alkotta meg a szereplőit, így abszolút nem tűnt idegennek, vagy furcsának a karaktere. A 18 éves fiatal lány nem viselte könnyen a bezártságot, olykor meggondolatlanul viselkedett, máskor pedig óriási hősiességről tett tanúbizonyságot. A barátsága Ellával furcsa és váratlan fordulat volt. A 19 éves lány véletlenül pillantotta meg őt a csatornában, és ahogy a tekintetük összefonódott, azonnal tudta, hogy képtelen lenne segítség nélkül továbbmenni. Rövid ismertségük alatt óriási hatással voltak egymás életére, az olvasó óhatatlanul is annak drukkol, hogy a háborút követően egymás szomszédságában éljék le a boldog életüket a családjukkal. De vajon megadathat neki a jövökép és a tervezgetés luxusa? Meddig bújkálhat Sadie családjával és a többi menekülttel a csatornában? És Ella meddig képes segíteni neki a kollaboráns mostohája tudta nélkül?

A regény bővelkedik az izgalmakban, engem teljesen magához láncolt a történet, a csavarra a végén pedig bevallom, én nem számítottam. Pedig utólag visszagondolva azért gyanakodhattam volna egy kicsit. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy így lett vége, bár nehezen tudta feledtetni velem a fájdalmas űrt, amit az egész regény úgy összességében bennem hagyott. 

A gettókról és a nácik zsidóellenes magatartásáról mindig megterhelő olvasni, most talán még inkább érik a látogatásom Lengyelországba és Auschwitzba. 

El sem tudom képzelni, milyen lehetett a csatornába menekülni és egy lyukban remegni és izgulni, hogy nehogy megtalálja őket a rendőrség, vagy a náci katonák. Embertelen időszak volt ez, melyet csak kis mértékben tudott ellensúlyozni a hétköznapi emberek hősiessége. 

Pam Jenoff csodálatos munkát végzett, összességében remek történelmi regényt alkotott. Azt hiszem, hogy ha a legnagyobb kedvenceim közé nem is kerül a történet, de Sadie és Ella története sokáig velem marad és remek olvasmányélményként tartom számon a jövőben. Ha szeretitek a II. világháborús regényeket, vagy a holokauszt történeteket, akkor csak ajánlani tudom nektek a könyvet. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Magnóliának. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe.