Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

Mielőtt kezembe vettem a könyvet nagyon sokat gondolkodtam a fülszövegén. Bevallom kicsit aggódtam is. Vajon mennyire fog hasonlítani azokhoz a könyvekhez, amiknek hasonló az alaptémája?  Miben fog nekem újat mondani? Mennyire lesz más, mint az „Egy nap” vagy éppen az „Ahol a szivárvány véget ér”.

Szerencsére bár az alaptörténet hasonló, számtalan olyan egyedi értéke van a könyvnek, ami semmi mással nem összehasonlítható.

A történet szerint Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Amikor egy évvel később megint találkoznak, egymásban találják meg az élet értelmét. Egy ideig boldogan élnek együtt, de aztán Gabe valami sokkal nagyobb volumenű dologra vágyik. Szeretne valami olyan dolgot csinálni, aminek igazán van értelme. Különböző tanfolyamokra jár, majd egy nagyszerű lehetőség folytán fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten. Lucyt New York-hoz köti a munkája. Imádja amit csinál, számára legalább olyan fontos ez a munka, mint Gabe-nek a fotózás. A következő tizenhárom évben újra és újra egymáshoz sodorja őket az élet. Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Fő kérdése, hogy lehet összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot?

A főszereplők karaktere eléggé megosztó volt számomra. Alapjáraton egyiket sem kedveltem, talán egy kicsit idegesítettek is. Viszont mivel nem voltak idealizálva a szereplők, ezért abszolút emberinek éreztem a történetet és talán pont emiatt volt ennyire szerethető az egész történet.

Lucy alapjáraton egy teljesen átlagos fiatal lány, aki látta és átélte szeptember 11. borzalmait. Ettől az átlagfeletti élménytől gyökeresen megváltozott az élete. Találkozott Gabe-bel és ezzel elkezdődött az életük története.

A könyv bizonyos részeiben idegesített, hogy Lucy képtelen értékelni azt, amije van neki. Ő lehetne a világ legboldogabb embere. Mellette van Darren, aki igazán szereti és stabilitást nyújt neki. Családja lesz, egyre feljebb jut a karrierjében a ranglétrán is. Ennek ellenére mindig csak Gabe-re gondolt. Akárhányszor felbukkant, vagy hallatott magáról a fiú, Lucy mintha megfeledkezett volna mindenkiről, aki az életében fontos szerepet tölt be és újra azzá a fiatal lánnyá változott, aki még együtt van élete szerelmével.

Gabe esetében pedig zavart, hogy minden egyes döntésében tulajdonképpen csak saját magára gondolt. Nem vette figyelembe, hogy Lucy új életet kezdett, valahogy mindig visszarángatta őt a közös kis világukba, a közös múltjukba. Ráadásul talán azzal a biztos tudattal tette mindezt, hogy közös jelenre, vagy jövőre nem igen volt esélyük.

Darren alapvetően egy jóravaló és kedves figura, aki igazi stabilitást tud biztosítani Lucy-nak. Fontos kiemelni azonban, nagyon zavart, hogy nem tisztelte kellőképpen a lány karrierjét, vágyait és álmait.

A fény, amit elvesztettünk egy gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről. A történet nagyon érdekes, egyáltalán nem a megszokott írásmódot kapjuk. Lucy tolmácsolásában ismerhetjük meg a két fiatal történetét. Olyan az egész, mint egy visszaemlékezés. Mintha Lucy egy monológba sűrítené minden emlékét és érzését Gabe-bel kapcsolatban.  Az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a történéseket. Részesei vagyunk minden pillanatnak és érzelemnek. 

A könyv elejétől kezdve ott lebeg az olvasó előtt az a kérdés, hogy vajon mi miatt ez a bensőséges tolmácsolás, miért így ismerjük meg a történetet. Pontosan emiatt a történetmesélés miatt, biztos voltam a könyvvégében. Nem tudtam, hogy mi és hogyan fog megtörténni, de igazi meglepetésként az ért volna, ha a könyv pozitív befejezést kapott volna. Valahogy a cím, a történetmesélés, a hangulat determinálta számomra a könyv végét.

Szerencsére a történet nem egy átlagos limonádénak is nevezhető szerelmi történet. Ez a szerelem egyszerre gyönyörű, mindent elsöprő és fájdalmas. Olyan, mintha egy kést forgatnának az ember szívében.

Fontos kérdéseket vet fel a könyv. Milyen az ideális párkapcsolat? Milyen az ideális társ?

Az a jó, ha állandó tűz és lobogás van a kapcsolatunkban? Ahol minden egyes érintés és minden egyes másodperc olyan, mintha az első lenne? Mire van szükségünk? Egy stabil, szeretetteljes háttérre, vagy az örökös lobogásra? Egyáltalán egy kapcsolat állhat-e örökös lobogásból és tűzből? Lehet-e egyszerre egy kapcsolat mindent felemésztő és perzselő, ugyanakkora stabil is, amire az egész életünket felépíthetjük?

Én személy szerint nem tudom, hogy ezekre a kérdésekre van-e egyetemes válasz. Nem tudom azt sem, hogy ez a két dolog megfér-e egymás mellett. Egyedül azt tudhatom, hogy én mit részesítenék előnyben.

A történetben fő hangsúly azon van, hogy bár Lucy és Gabe talán egymásnak teremtettek, talán tökéletesek lehettek volna együtt, mégsem sikerült nekik. Minden egyes döntésük tovább növelte azt a szakadékot, ami közöttük épült. Ez a szakadék sokszor könnyen áthidalható volt egy érintéssel, vagy csak azzal, hogy egymásra gondoltak. De kérdéses, hogy ez a híd mennyire lett volna tartós.

Nagyon szerették egymást, ez nem kérdés. De ez sajnos nem volt elég. A katasztrófa, amikor találkoztak nagyon megváltoztatta őket. Mindkettejük a saját álmainak akart élni, s olyan munkát végezni, ami igazán fontos, aminek van értelme. Ez pedig talán fontosabb volt számukra mindennél. Még a kapcsolatuknál is. Hiszen önmagában a perzselő szerelem nem ér semmit. Hiába szerették egymást, nem tudtak kapcsolatban maradni. Itt felvetődik egy újabb kérdés. Ha nem élték volna át közösen a tragédiát, akkor lett volna lehetőségük a közös jövőre? (Szerintem igen.) Viszont tudjuk, hogy a tragédia hozta őket össze. Talán akkor nem is ismerték volna meg egymást. Ez az igazi 22-es csapdája.

Talán már a megismerkedésükkor kódolva volt, hogy ők csak egymás fényei lehetnek. Hogy az a feladatuk, hogy inspirálják egymást, nem pedig az, hogy hosszú és boldog életet éljenek együtt.

Nem tudom kellőképp kihangsúlyozni, mennyire egyedi kötetről beszélünk. Már a formája megadja az alaphangulatot, de a témaválasztás is az olvasó érzéseit. 

A könyv borítója mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Egyszerűen gyönyörű. Igazi gyöngyszem az ember polcán.

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv témája és az, hogy milyen fontos kérdéseket véltem felfedezni benne. Nagyon tetszett, hogy nem egy könnyed történet volt, szeretem azokat a könyveket, amiknek súlya van. Ha ti is szeretitek az ilyeneket, akkor bátran ajánlom. Azonban, ha egy kedves és könnyed olvasmányra vágysz, akkor várj még a megfelelő pillanatra. Inkább akkor olvasd el, ha egy drámai és fájdalmas történetre vágysz.

Read More

John Green: Teknősök végtelen sora

Mielőtt nekikezdenénk a könyv leírásának, beszéljünk egy kicsit a könyv központi témájáról, a kényszerbetegségekről.

A kényszergondolatok olyan gondolatokat, szavakat, képeket jelentenek, melyek a beteg tevékenységétől általában függetlenek és ellenállhatatlanul törnek be a beteg tudatába, s ezeket a betegek a személyiségüktől teljesen idegennek éreznek, soha nem követnék el, de maga a gondolat mégis erős szorongást kelt.  A kényszergondolatokat a betegek kórosnak érzik, szenvedést, szorongást okoznak számukra, s védekezni próbálnak ellenük. A szorongás csökkentésének vagy a félelmet keltő helyzet vagy esemény elkerülésének eszköze a kényszercselekedet (például kézmosás, rendrakás, különféle ellenőrzések, számolás, megérintés). A kényszeres ember úgy érzi, hogy ha végrehajtja mindazokat a cselekedeteket, vagy végiggondolja mindazokat a kényszergondolatokat, amelyeket sürgető erővel érez, csökken a szorongás mértéke. Ez az egész talán ahhoz hasonlítható, amikor a tüsszentést próbáljuk meg visszafojtani, vagy nem vakarni a szúnyogcsípést.

A kényszerek rengeteg időt visznek el, kizökkentik az illetőt pillanatnyi tevékenységéből, és erős szorongással járnak. Ezen emberek többnyire tudják, hogy a gondolat vagy cselekedet ismételgetése teljesen értelmetlen, mégsem tudják azokat abbahagyni. Kezelés híján komolyan súlyosbodhatnak, az ebben szenvedőt teljesen meggátolhatják a normális életvitelben, a munkájában.

Erről szól a mai könyvünk is, a Teknősök végtelen sora.

A fülszöveg szerint a 16 éves Aza és legjobb barátnője Daisy nyomozásba kezd egy szökevény milliomos után. A megtalálónak százezer dolláros pénzjutalmat ajánlottak fel, ezért Daisy bíztatására a lányok belevetik magukat a férfi megtalálásába. Először Davishez, az eltűnt férfi idősebb fiához mennek, hiszen ő és Aza régen közel álltak egymáshoz. Arra gondolnak, hogy a fiú talán tudhat valami apja holléte felől, és segít nekik.

Ezzel párhuzamosan Aza minden erejével igyekszik a kényszergondolataitól és szorongásaitól megszabadulni. Saját belső gondolatai tekerednek köré, mint egy gondolatspirál, vajon képes-e valaha is kikeveredni belőle?

Azt kell, hogy mondjam, nekem ez a könyv tetszett. Főleg Aza betegsége miatt. Hihetetlenül megrázó volt számomra végigasszisztálni minden egyes gondolatát és kényszercselekedetét.

Szerencsére nem tudtam teljes mértékben azonosulni Azával, de azért meg tudtam érteni, hogy min megy keresztül. Nagyon fontos szerintem ez a könyv, hiszen bemutatja, hogy milyen is egy mentális problémával küzdő fiatal élete.

Mondhatjuk, hogy Aza önző és csak saját magával foglalkozik. Ez teljes mértékben így van. De ha van köztetek valaki, akinek már igazán fájt valami és igazán szét volt esve, akkor tudjátok, hogy ilyenkor az ember egyszerűen képtelen mással foglalkozni. Annyira ellepi őt a fájdalom mocsara, hogy képtelen kimászni belőle egyedül. Könnyű ilyenkor azt mondani valakire, hogy idegesítő és önző, de gondoljunk csak bele. Ha olyan nehéz azt az embert elviselni, milyen nehéz annak az embernek saját magát elviselnie.

Aza legjobb barátnője Daisy, üde színfolt a történetben. Ezerrel pörög, éli az életét. Tulajdonképpen Aza tökéletes ellentettje. A történetben neki legalább annyira meg kell küzdenie Aza betegségével, mint Azának.

Davis, az eltűnt férfi idősebb fia és Aza kapcsolatának újbóli fellángolása is fontos része a történetnek. A két fiatal egymásba kapaszkodik. Mindketten nagy fájdalommal néztek szembe a múltban és sajnos a jelenjük sem boldogabb.

A történetben John Green sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett Aza belső gondolati világára, mint a nyomozásra, így ne nagyon várjátok, hogy a könyv tele lesz a nyomozás izgalmaival. Tetszik a könyv stílusa és a történet felépítése.

A könyv címe és a magyar borító nekem nagyon bejött. Olvasás közben kíváncsian vártam a könyvben az utalást a címre. Mikor megtaláltam, nem csalódtam benne. :)

Véleményem szerint a könyv olvastatta magát, könnyen és gyorsan a végére lehetett érni. Ha szereted a kicsit borongós hangulatú, „szenvedős” könyveket, akkor ezt is szeretni fogod. A könyv nagyon depresszív hangulatú, én nagyon sokat gondolkodtam Aza betegségén, hogy mennyire nehéz lehet így élni, és mennyire jó, hogy nincs egyedül.

Az élet sokszor nem tökéletes. Mindig lesznek akadályok előttünk. Egy csúnya veszekedés, egy cél, amit nem sikerül megvalósítani, egy szakítás, vagy esetleg a saját elménk fordul ellenünk. A legfontosabb, hogy tudd, hogy: “A jelened nem tart örökké.” Mindig van kiút mindenből és soha nem szégyen segítséget kérni.

Ui: Nem szoktam idézeteket kiírogatni a könyvekből, de így az esküvőm küszöbén ez a mondat nagyon nagy hatással volt rám: „A szemünkbe akárki belenézhet, de az nagyon ritka, hogy olyasvalakire bukkanunk, aki ugyanazt a világot látja, mint mi.”

Read More