Jó anyánk a szív

Valami megváltozott – gondolta Péter a sziklaszirt tetején. Már egy hét eltelt azóta, hogy Wendy, John és Michael hazarepült Londonba, de úgy érezte, a gyerekek magukkal vitték az ő életkedvét is. Mindig úgy gondolta, hogy felnőni a legunalmasabb dolog a világon. Hiszen mi lehetne annál jobb, mint örökké gyereknek maradni?

Most mégis itt ült, magányosan távol mindentől és mindenkitől. Eltűntek a szép gondolatai. Nem tudott repülni, játszani, kukorékolni. Mintha a testvérek Péter személyiségének legjobb részét is magukkal vitték volna. Kétségek gyötörték, elveszettnek érezte magát. Egyetlen mondat visszhangzott a fejében Hook kapitány gyalázatos támadása óta: jó anyánk a szív.  Bármit csinált ez a rövid sor Wendy csodálatos dalából mindig visszatért a gondolataiba. Észrevétlenül, alattomosan kúszott elő a semmiből, majd ez a mindent elsöprő érzés szép lassan maga alá temette őt. Próbálta elhessegetni, soha nem akart emlékezni arra a nőre, aki elhagyta őt. Merthogy el kellett, hogy hagyja őt, nem? Mi másért lett volna belőle az első Elveszett fiú?

Mikor Péter megérkezett Sohaországba tudta, hogy száműznie kell a gondolatait és érzéseit, így felkereste az indián törzsfőnököt, aki egy üveggömbbe zárta és elrejtette a fiú emlékeit.

Wendy hatására azonban elkezdett repedezni a fal, amit hosszú évtizedeken keresztül a szíve köré épített. Azt hitte, hogy megedzette a lelkét és már semmi sem hatolhatott át rajta. Mégis álmaiban egyre többször járt egy különleges parkban, egy ismeretlen nő társaságában. A nő mosolygott, és fogta a fiú kezét. A következő pillanatban azonban szörnyű szélvihar kerekedett és elszakadtak egymástól. Péter kétségbeesetten kereste az álombéli asszonyt, de sehol nem találta. Ekkor lerogyott egy közeli padra, és meghallotta Wendy simogató hangját… Az anya, az igazi édesanya a legcsodálatosabb ember a világon. Ő a tündéri hang, aki jó éjt kíván; aki mesél neked egy vidám nap után... Aztán felébredt.   És ez így ment minden este.

Valami megváltozott – üvöltötte bele Péter az éjszakába. – Valami megváltozott, valami megváltozott – hallatszott a távolból. Mintha a visszhangok is rajta mulattak volna.

Egyszer csak Csingiling jelent meg a fiú mögött. Nagyon nyugtalan volt, hiszen napok óta érzékelte Péter hangulatának változását.

A fiú észrevette, lassan megfordult, szomorú szemét a kis tündérre emelte. Csing leült Péter vállára és közösen kezdték el tanulmányozni az éjszakai égboltot.

Csingiling nem akarta sürgetni a fiút. Különleges kapcsolat volt az övék. Bár sokáig úgy gondolta, hogy Wendy veszélyt jelent a számára, de végül megértette, hogy nem sajátíthatja ki a fiú szeretetét.

– Nézd, egy hullócsillag! Úgy hallottam, hogy ilyenkor egy új tündér születik – szólalt meg hirtelen Péter.

– Nem, ez tévedés. Az első őszinte gyermeki kacagás az, ami életet ad nekünk:– válaszolta Csing szelíden.

– És mi történik akkor, ha az ember hullócsillagot lát? – kérdezte a fiú kíváncsian.

– Ez igazán egyszerű – felelte Csing. – Kívánhatsz egyet, és valóra válik.

– Bármit kívánhatok? – kérdezte meglepetten a fiú.

– Igen! – válaszolta a tündér. – Gondolj ki valami jót, bármi kívánni valót. De ne áruld el, különben nem válik valóra.

A fiú ráncolni kezdte a homlokát, majd elmosolyodott. Csing bármit odaadott volna azért, hogy megtudja mi a fiú leghőbb vágya. Aztán behunyta szemét és ő is kívánt egyet.

Mikor eljött a reggel Péter komoly elhatározásra jutott: felkeresi az indiánokat és visszakéri a rég elvesztett emlékeit. Csak úgy derítheti ki, hogy mi okozza ezeket a furcsa álmokat, ha végre emlékezni kezd. Egyedül akart útnak indulni, de hirtelen Csingiling jelent meg mellette. Nézd – kezdte Péter a mondandóját. – Nagyon kedves vagy, hogy velem szeretnél jönni, de nem lehet. Egyedül kell a végére járnom a dolognak.

– Mi összetartozunk – dobbantott egyet a tündér a lábával és vörösre változott, mint mindig, amikor méregbe gurult. – Lehet, hogy azt hiszed, egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnod, de nincs így. Mindennél fontosabb vagy számomra. Érted még a világ végére is elmennék, ha kérnéd! – folytatta Csing egyre dühösebben. – Te sem hagytál ott engem, mikor a robbanásnál kis híján elvesztettem a fényemet. Veled maradok örökre.

– Akkor is, ha minden megváltozik, és már soha nem leszek a régi? – kérdezte a fiú.

– Főleg akkor – felelte a tündér dacosan.

Így hát ketten indultak el az indián tábor felé. Mikor a törzsfőnök meglátta őket, cseppet sem lepődött meg. Mintha számított volna az érkezésükre.

– Háú – szólalt meg a törzsfőnök.

– Háú – felelte Péter és Csing egyszerre.

– Miben segíthetek neked Kicsi Szálló Sólyom? – kérdezte az indián.

Péter elmesélte neki a furcsa álmokat és azt a szorongató érzést, melytől képtelen volt szabadulni. Csingiling tátott szájjal hallgatta a fiú beszámolóját. Nem értette, hogy érezhet egyszerre ennyi mindent a barátja. A tündérek olyan icipicik, hogy egyszerre csak egy érzés fér meg bennük.

A törzsfőnök végighallgatta a fiút, majd ráemelte a tekintetét.

– Mindig is tudtam, hogy ez az idő egyszer el fog érkezni. Senki sem akar örökké gyerek maradni.

– De én szeretnék – vágott közbe Péter.

– Ezt mondod, de ezt is érzed? – kérdezte a törzsfőnök bölcsen. – Menj el a Koponya-sziklához, ott visszakapod az emlékeidet, és akkor rájössz, hogy mit szeretnél igazán. – Ezzel az indián visszament a sátrába.

– A Koponya-szikla csak repülve közelíthető meg én pedig nem tudok repülni – sóhajtott Péter szomorúan.

– Jó dolgokra kell gondolni, azok a magasba emelnek.

– Én csak szörnyű dolgokra gondolok!

– Azok visszahúznak a földre!

– Tudom, mégsem vagyok képes arra, hogy valami nagyszerű dolgot képzeljek magam elé.

– Akkor gondolj rám! – kérte a tündér és egy kis port szórt barátjára. Azon nyomban felemelkedtek, és meg sem álltak a szikláig.

Mikor megérkeztek Péter nagyon ideges lett. Mi van akkor, ha pontosan azt látja, amitől a legjobban fél? Vett egy mély levegőt, majd összetörte az üveggömböt, mely az emlékeit rejtette.

Hirtelen a parkban találta magát. Újra látta a kisfiút és az édesanyját, a két alak kéz a kézben érkezett a parkba.

– Hiszen ez én vagyok – suttogta Péter.

Az emlékkép folytatódott. Oly szeretettel és csodálattal nézett a nő arra a kisfiúra, hogy Péter számára elképzelhetetlen volt, hogy percek múlva örökre elhagyja. Hallotta, hogy az asszony azt mondta a látomásbéli kisfiúnak, hogy vigyázzon magára, ne menjen túl messze, majd leült egy padra hímezni. A fiú azonban nem hallgatott az édesanyjára.

– Ne menj ilyen messze! – szólt Péter a kisfiúhoz. Nem találsz vissza.

A fiú nem hallgatott rá. Hogyan is hallgatna? Hiszen ez csak egy emlék. Péter nem avatkozhatott közbe.

Hirtelen hatalmas vihar érkezett a semmiből. A kis Péter elindult visszafelé, de nem találta az édesanyját. Egy padhoz sétált, ahol emlékei szerint az anyukájának kellene várnia őt. De nem volt ott.

– Ez nem az a pad! – kiáltott fel dühösen Péter. Nagyon messze vagy attól a helytől, ahol elváltatok egymástól. Keresd tovább! - kiáltott a fiú.

De gyerekkori önmaga nem hallotta őt.

A kis Péter megállt és sírni kezdett: elhagyták, örökre elveszett. Senki nem szereti. Egyedül maradt.

– Nem hagytak itt! – üvöltött Péter kétségbeesetten. Keres téged!

Közben a nő, egyre kétségbeesettebben kereste kisfiát. Sehol nem találta. Az odakint tomboló vihar eltörpült ahhoz képest, amit a lelkében érzett.

A következő kép, amit Péter a gömbben látott, egy látomás volt. Egy idős, hajlott hátú nénike ült le arra a bizonyos padra és halkan zokogott. Az évek bár teltek-múltak, ő mégis minden nap kisétált a parkba és várta rég elveszett kisfiát.

Péter a képek után szóhoz sem jutott, ömlöttek a könnyei. Nem hagyták el, nem volt Elveszett fiú. Olyan sok éven keresztül tévedett. Volt édesanyja, aki hazavárta. Soha nem felejtette el. Az indiánnak igaza volt. Már tudja, mire vágyik igazán. Ez a gondolat pedig azonnal égbe repítette a fiút.

Már csak egy dolog maradt hátra. El kellett mondania az Elveszett fiúknak, hogy elmegy és soha többet nem tér vissza.

A búvóhelyen a fiúk csendben hallgatták végig Péter elbeszélését, nem tudták, mit is mondhatnának barátjuknak. Nem akarták feltartóztatni, de elengedni sem szerették volna. Végül szomorúan, de mosolyogva búcsúztak tőle.

Csingiling volt az egyetlen, aki elkísérte Londonba, tudta milyen sokat jelent neki a támogatása.

Mikor megérkeztek, látták, hogy a nő pontosan ugyanazon a padon üldögélt, mint a látomásban. Péter ránézett és azonnal tudta, hogy az anyukája az.

Tétován odalépett és halkan csak ennyit mondott: Anya.

Az asszony riadtan felemelte fejét és belenézett Péter szemébe, ami ugyanúgy csillogott a huncutságtól, mint rég elveszett gyermekének. Felállt, két kezével remegve végigsimította a fiú arcát, majd halk zokogásba kezdett. Végre újra együtt volt a kisfiával.

Csingiling egy darabig szótlanul figyelte a két alak egymásba fonódott alakját, majd hirtelen hatalmas döntésre szánta el magát.  Minden erejét összeszedte és egy utolsó óriási varázslatot vitt véghez: Megfiatalította Péter édesanyját. Abban a pillanatban, ahogy a nő ismét fiatal lett a kis tündér összeesett, Péter sírva borult mellé.

– Te vagy számomra a legfontosabb! – sóhajtotta Csingiling. – Meg akartam adni azt, amire a legjobban vágysz, az édesanyádat.

– De Csing - kezdte volna Péter.

– Shhh…- csitította a kis tündér. – Ismered azt a helyet, ami ébrenlét és alvás között van? A hely, ahol még mindig emlékszel az álmaidra? Ez az a hely, ahol mindig szeretni foglak. Ez az, ahol várni fogok rád – mondta Csingiling és kialudt a fénye örökre.

Ekkor azonban Péter egy csillagot vett észre a fűben. Bár nem tudták, de azon az éjszakán ugyanazt kívánták. Boldogok akartak lenni és sosem akartak elválni egymástól.

A csillag ekkor hirtelen felragyogott, a tündér felébredt, növekedni kezdett és igazi kislánnyá változott. Csing önfeláldozása életre keltette a csillagot és teljesítette a két barát leghőbb vágyát. Soha nem kell már elszakadniuk egymástól. Így lettek ők hárman egy igazi család, hiszen a kívánságoknak hatalmas ereje van, különösen akkor, ha ketten is ugyanazt kívánják