Lizzie Page: Az ​elfelejtett lányok

Sziasztok!

A  II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígéretesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Az elfelejtett lányok már a fülszövegével felhívta magára a figyelmemet. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

London, ​1943: Német bombák záporoznak a városra. Elaine Parker hadifoglyok leveleit gépeli, és tudja, hogy ez a munka sokkal fontosabb saját biztonságánál. Otthon Elaine élete nem ilyen egyszerű: ő az egyetlen kenyérkereső küszködő családjában, ezért nincs sok ideje a saját álmain és reményein gondolkodni. Aztán megismeri az ő Bobbyját, a sötét hajú és szenvedélyes Robert Capát, a veszélyes frontvonalakon dolgozó hadifotóst. Az élete megváltozik. Lehet, hogy Elaine kénytelen lesz választani családja és Bobby iránt érzett egyre erősödő szenvedélye között? De megengedheti-e magának, hogy teljes szívéből szeressen valakit, ha minden pillanat az utolsó lehet?

Napjaink: Jen házassága romokban hever, az élete nem tart sehová sem. Boldogtalanságát eleinte még a melengető napfény és a madarak trillája sem tudja feledtetni, amikor visszatér a család vidéki birtokára. Aztán a fivére kérésére elkezd nyomozni egy viharvert fénykép kapcsán, amely két kislányt ábrázol. Kik ezek a lányok, és mi közük van Jenhez és a testvéréhez? Jen beleássa magát családja történetébe, és meglepő tényekre bukkan, melyek egészen a II. világháborúig vezetik. Lehet, hogy ez a fénykép a kulcs Jen számára, hogy befoltozza a múltjában tátongó repedéseket?

Szívfacsaró II. világháborús történet, érzelmes és felejthetetlen. Tökéletes az Árvák vonata, a Pénzzé tett gyermekek és az Elrabolt életek rajongóinak.

Lizzie Page regénye egy igazán érdekes írás a II. világháborús Londonról és leginkább arról, hogy milyen volt az élet a háború alatt. Az elfelejtett lányok egy két idősíkon játszódó történet, melynek középpontjában a szerelem, a túlélés, az újrakezdés és a család áll. Bemutatja, hogy a háborús idők alatt milyen nehéz volt megélni a szerelmet és újra és újra felteszi az a kérdést, hogy vajon mire lehet elég a szerelem? Vajon egy átlagos fiatal angol lány és Robert Capa kapcsolata mennyire lehet tartós? Vajon meddig lehet folytatni egy olyan kapcsolatot, ahol egyik fél sem teszi bele magát teljesen? Ahol az egyik titkolózik, és igyekszik elrejteni a másik előlt a családi problémáit, a másikat pedig szimplán a fényképezés élteti? Ha valakinek a fotózás a szerelme, vajon van elég hely a szívében egy fiatal nő számára is? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdés foglalkoztattak engem olvasás közben. Mielőtt azonban folytatom az értékelésemet, arra gondoltam, hogy írok egy kicsit nektek Robert Capáról. 

Robert Capa (eredeti nevén Friedmann Endre) a 20. század egyik legjelentősebb fotósa volt, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren is fényképezett (a spanyol polgárháborúban, a második kínai–japán háborúban, a második világháború európai hadszínterein, az arab–izraeli konfliktusban és az indokínai háborúban). A második világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor is ott volt, és dokumentálta a háború eseményeit. A képeit mindenki imádta, képes volt arra, hogy megragadja a pillanat lényegét. Legismertebb mondása: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel."  A fiatal fotós két kanállal falta az életet, nem tagadta meg magától a szép nőket sem. Jól élt, a fotóival sokat keresett. Nagyon népszerű volt a társaságokban, hihetetlenül érdekesen mesélt a kalandjairól. Az élete a fotózás volt, a halál is egy munkája során érte őt.1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy „ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnámban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Útközben a francia katonákat, leégett, kifosztott falvakat és a temetetlen halottakat fotózta. Délután 3 óra előtt 5 perccel (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte őt. Halála óriási veszteség volt a szakmának és tulajdonképpen az egész világnak. 

No de térjünk is vissza  regényre. A történet nagy része fikció. Bár valós eseményeken alapul Lizze Page regénye, az írónő azonban jócskán élt az írói szabadság lehetőségével. Robert Capa életét és munkásságát igyekezett valósághűen visszaadni, de Elaine karakterével kicsit szabadabban bánt. Az írónő mesterien zsonglőrködött a történelmi tények, illetve a fikció elemeivel egy igazán lebilincselő és szerethető regényt alkotott.

A cselekmény nem kifejezetten izgalmas, mégis érdekes olvasmánynak bizonyult. Nem rágtam tövig a körmömet, nem vitt bele a harcok sűrűjébe de a mindennapok és az emberi sorsok egyszerűen elvarázsoltak. Bár egy 2. világháborús történetről beszélünk mégis inkább az emberek és az érzéseik domináltak. 

Ahogy írtam, a történet két idősíkon fut. A múltban megismerhetjük Elaine karakterét, életét és Bobbyhoz fűződő viszonyát. A jelen pedig a családjára, és ezen belül is a Jen nevű unokájára koncentrál. A két nő nemcsak rokoni kapcsolatban áll egymással, hanem közös sorsban is osztoznak. Mindketten rendkívül kishitűek és úgy érzik, hogy nem érdemelhetnek többet az élettől, mint, amit eddig kaptak. Elaine úgy érezte, hogy csak visszahúzná Bobbyt, nem láncolhatja magához. Nem adhatja fel az életét egy sima, átlagos nőért, főleg nem egy olyanért, aki súlyos titkokat rejteget. Jen, az unokája egy se veled, se néküled kapcsolatban él a férjével. A nő mindent megtesz azért, hogy helyreállítsa a kapcsolatát a férfivel, mert nem hisz abban, hogy egy tinédzser gyermek édesanyjaként már rátalálhat a boldogság. Úgy érzi, hogy meg kell elégednie ezzel a helyzettel. 

A történetben szereplő karakterek egytől egyig rendkívül hitelesek és emberiek. Nem romantikus, vagy túlmisztifikált hősök, hanem valódi hús vér emberek, akik akár az utcán is szembejöhetnének velem. Tetszett, hogy Lizzie Page nem emelte piedesztára a karaktereket, hanem hagyta, hogy az olvasó maga alakítson ki véleményt róluk. Elaine karaktere nekem például egy másodpercig sem volt szimpatikus, borzasztóan idegesített a viselkedése. Zavart, hogy egyedül döntött mindenben, tulajdonképpen nem hagyott beleszólást Robertnek. De ez persze korántsem ilyen egyszerű. Egyrészről gondolhatjuk azt, hogy jó döntéseket hozott, hiszen Robert Capa munkája hihetetlenül fontos volt az emberiség számára. És óriási veszteség lett volna, ha mindent félredobott volna egy nő miatt. Másrészről azonban senki nem dönthet a másik helyett. Meg kellett volna beszélnie vele a dolgokat. 

Jen személyévél azonban végig szimpatizáltam. Kicsit sajnáltam is, hogy nem kapott nagyobb szerepet. Érdekes volt látni, hogy miként derülnek ki a könyvbéli jelenben Elaine nana múltjának kirakósai és ez milyen hatással is lesz a családjára. 

Nem hibátlan, olykor kissé unalmasnak is nevezhető, de mindenképpen megérte elolvasni. Tetszett, hogy megismerheti az olvasó Elaine karakterét, még akkor is, ha az írónő kissé lazán bánt a karakterével. Az viszont biztos, hogy nem volt könnyű dolga, hiszen a fotós többi szerelméhez képest jóval kevesebbet tudni róla. 

Lizzie Page összességében remek munkát végzett. Azt hiszem, hogy ha a legnagyobb kedvenceim közé nem is kerül a történet, de Pinky és Bobby története sokáig velem marad. Ha szeretitek a II. világháborús regényeket és az emberi sorsokat, akkor csak ajánlani tudom nektek a könyvet. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Maxim Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe. 

Értékelés: 5/4

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Capa