Lynette Noni: A ​ketrec (A gyógyító 2.)

Sziasztok!

A Maxim Kiadó gondozásában jelent meg itthon a külföldön már nagy sikert aratott The Prison Healer-sorozat első része, A gyógyító. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a folytatásra és idén nyárn megjelent a trilógia következő része. Izgatottan vettem kezembe a történetet, nagyon kíváncsi voltam arra miként is alakul Kiva története, de mielőtt rátérnék a véleményemre, lássuk miről is szól a második rész. 

Kiva ​egyik kalitkából a másikba kerül, amikor megszökve egy halálos börtönből egy megtévesztő palotában találja magát. Kiva Meridan igazi túlélő. Nem csak a Zalindov börtönét élte túl, hanem a halálos Végzet Próbáját is. Most azonban többre vágyik a túlélésnél – ugyanis eljött a bosszú ideje. Az utóbbi tíz évben más célja sem volt, mint hogy ismét együtt lehessen a családjával, és hogy elpusztíthassa azokat, akik tönkretették az életüket. Most azonban, hogy kiszabadult a Zalindovból, küldetése minden korábbinál bonyolultabbá vált.

Ahogy Kiva megkezdi új életét a fővárosban, rádöbben, hogy nem egyedül ő szenvedett, míg a Zalindovban volt – a testvérei, és az ő nézeteik is megváltoztak. Így hát Kiva hamarosan azon kapja magát, hogy nem csak az ellenségei, hanem a saját családja előtt is titkolózik.

A városfalakon kívül egyre csak nő a feszültség, ahogy a lázadók gyülekeznek, az északi királyságok pedig egyre nagyobb fenyegetést jelentenek. Még sosem volt ilyen fontos, hogy Kiva kihez is hűséges, azonban lassan a lány maga is kezdi megkérdőjelezni, ki mellé is kéne állnia. Ahhoz, hogy ezt túlélje, Kiva kénytelen lesz még azelőtt kiigazodni hazugságainak bonyolult hálóján, hogy mindkét oldal ellene fordulna és mindent elveszítene.

Emlékszem, tavaly nagyon lelkesen vártam a sorozat első részét. Meg sem tudnám számolni hányszor jött velem szembe Instagramon és egyéb könyves felületeken ez a kötet. Mikor megláttam, hogy érkezik magyarul is Lynette Noni írása azonnal felkeltette az érdeklődésemet és óriási lelkesedéssel álltam neki az olvasásnak és bár féltem a hype miatt. Bár nem voltam maradéktalanul elégedett, de összességében nekem kifejezetten tetszett a sorozat nyitó kötete. Rengeteg kérdés maradt még bennem és nem mondom, hogy ez egy tökéletes és hibátlan fantasy sorozat első része, de engem abszolút megfogott így nem is volt kérdéses, hogy a folytatást is szeretném-e sorra keríteni. 

A ketrec pontosan ott folytatódik, ahol az első rész véget ér. Kiva megmenekült Zalandivból és készen áll arra, hogy megszerezze a családját illető koronát. Ellenérzéseit és bosszúvágyát tíz éven át dédelgette magában, ezért roppont nehéz helyzetbe kerül, mikor egyre közelebb és közelebb érzi magát a királyi családhoz és legfőképpen Jarenhez. Átértékelődik benne minden, ami ezelőtt természetes volt számára, azt teljesen új fényben kezdi el látni. A bosszúhadjárat már nem tölti őt jóleső érzéssel, emberileg egyre jobban kötődik a herceghez és a többiekhez is. A családjának azonban úgy érzi, hogy nem fordíthat hátat. Ugyan olyan, mintha nem is ismerné a testvéreit, mert az évek során ők is óriási változáson mentek keresztül, egy dolog azonban mégis összeköti őket, a vérük. Ez pedig Kiva szerint szent és sérthetetlen. Hiszen nem fordíthat hátat a családjának, még akkor sem, ha a szíve teljesen mást súg. Egy darabig megpróbál középen egyensúlyozni, de szép lassan rájön arra, hogy döntenie kell. Marad a bosszúnál és annak a harcnak szenteli az életét, amihez tulajdonképpen nem is kötődik annyira, vagy képes lesz hátat fordítani nekik és a saját sorsának kovácsává válik. 

Bár talán az angol címe jobban leírja ezt, de Kiva tulajdonképpen egyik ketrecből egy teljesen másik ketrecbe sétál. Csupán Zalindovot lecserélte egy másikra. Ugyan a palota megbecsült vendége, de árgus szemmel figyelik minden mozdulatát. Ugyanakkor saját gondolatai is csapdába ejtették őt. Az utóbbi tíz évben más célja sem volt, mint hogy ismét együtt lehessen a családjával, és hogy elpusztíthassa azokat, akik tönkretették az életüket, azonban szabadulását követően egyre többre vágyik. Arra, hogy gyógyító lehessen, hogy rendes és nyugodt életet élhessen. De közben ott van az a sürgető tudat, melyet édesanyjától örökölt, hogy egy Meridannak kell ismét a trónra kerülni. 

A történet jelentős része tulajdonképpen Kiva dilemmájáról szól, arról, hogy melyik úton szeretne továbbindulni. Egyértelműen erős érzelmi szálak kötik a királyi családhoz, talán nem is sejtette, hogy ennyire megkedveli őket. De természetesen fontos számára a családja is, még akkor is, ha nővére (Zuleeka) egyre furcsábban viselkedik és láthatóan titkolózik előtte és tulajdonképpen bátyja (Torell) előtt is. Testvérei bár együtt vezetik a lázadók hadát, de Kiva úgy érzi, hogy kettejük közül a nővére az elhivatottabb, ő az, aki mindenáron (akár testvérei testi épségének figyelmen kívül hagyásával) trónra akar kerülni. Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zuleeka bármire képes és talán veszélyesebb is, mint ahogy Kiva elsőre gondolta.

Mivel a könyv nagyban Kiva dilemmájára épít, így a könyv első részében viszonylag kevés dolog történik. Utólag visszagondolva rengeteg apró jelet rejtett el a szerző, amiből következtetni lehet a cselekmény további alakulására. Ugyan voltak olyan fordulatok, amelyek megleptek, de azért a legtöbb dolog nem ért meglepetésként. A kötet első felével viszonylag lassan haladtam, mert kevés érdekes és izgalmas dolog történik benne, azon kívül, hogy Kiva bolyong és vívódik magában, túl sok dolgot azért nem csinált. Ugyanakkor szerintem rendkívül hitelesre sikeredett Kiva vívódása. Tetszett, hogy morális válságba került, furcsa lett volna az is, ha egyszerűen továbblép és elfelejt hirtelen mindent, ami tíz éven át életben tartotta őt a börtönben. De az is életidegen lett volna, ha nem kezd el erőteljesen kötődni a királyi családhoz. Abszolút átérezhető, hogy mennyire nehéz helyzetbe került az olvasó pedig csupán tehetetlenül szemléli, hogy egyik oldalról a másikra csapódik. Ahogy azonban felpörögnek az események, igazán érdekessé válik a történet. Rengeteg izgalmas dolog derül ki az egyes szereplőkről. A kötet vége pedig ismét erősre sikeredett, és gondolom senkit sem lep meg ha azt mondom, hogy függővéget kapott. És nem Lynette, attól még, hogy bocsánatot kérsz a köszönetnyilvánításban nincs bocsánat, szégyelld magad rendesen. Nem szép dolog mindig függővéggel operálni, szegény olvasókat csúnya dolog így tönkretenni. :D 

A szereplők talán kissé klisésnek tűnnek első látásra, de jellemük és viselkedésük azért jócskán meglepi az olvasót. Vannak karakterek, akiket egy kicsit jobban megismerhetünk és beleláthatunk a lelkükbe, de igazán kellő mélységgel senkit sem ismerhetünk meg. Nekem talán ez hiányzott egy kicsit, hogy még több lelket vigyen bele a szerző. Hogy egy kicsit jobban megérthessük a szereplők életét és viselkedését. És bár Kiva személyét és vívódását jól megjeleníti a szerző, de a többiekre jóval kevesebb gondot fordított. Remélem a harmadik részben jobban megismerhetjük-e Zuleekat, mert engem például igazán kíváncsivá tett az ő személye. Nagyjából értjük és látjuk, hogy mi mozgatja őt, hogy mi van a felszínen De vajon milyen mélyebb rétegei vannak? Bár ebben a részben érezhetően elnyomta őt Zuleeka, de úgy érzem ,hogy a harmadik részben Torell is fontosabb szerepet kap majd, kíváncsian várom, hogy miként alakul majd a sorsa. 

Az egyik legnagyobb meglepetés talán a legklisésebb fordulat a könyvben. És bár ez talán egy furcsa oximoronnak tűnik, tényleg az. A palotai kém személye bár meglepett, mégis borzasztóan bosszantott. Kíváncsi leszek, hogy milyen szerepe lesz a harmadik részben. 

A kötet abszolút olvastatja magát, a nyelvezete is tetszett, nem éreztem magyartalannak, vagy furcsának a szövegét. A borító nagyon szép, örülök, hogy nem változtatott rajta a kiadó.

Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, biztosan azt is sorra kerítem majd. Már csak ki kell várnom, hogy érkezzen a folytatás (vagy be kell szereznem angolul, hogy azonnal folytathassam). Ha az első részt szerettétek, akkor a második részt se hagyjátok ki. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Maxim Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe. 

Értékelés: 5/4

Read More

Lisa See: A ​lótusz leánya

Sziasztok!

A Libri Könyvkiadónak hála a japán irodalom szerelmesei egy újabb gyöngyszemet tarthatnak a kezükben. Nagyon szeretem az ázsiai kultúrával foglalkozó regényeket, azért azonnal megakadt a szemem A lótusz leánya című köteten. A lelkesedésemet tovább fokozta a rendkívül érdekesnek és izgalmasnak tűnő fülszöveg, így biztos voltam benne, hogy Lisa See regénye abszolút az én olvasmányom lesz. De mielőtt leírom a véleményemet a könyvről, bemásolom nektek a fülszöveget.

Tan Jün-hszien a 15. századi Kínában élt. Gazdag úrnő volt. Annyi lett volna a feladata, hogy élvezze a kiváltságait, selyempapucsokat hímezzen, hangszereken játsszon, verseket szavaljon, fiút szüljön. Ő mégis gyógyítani akart. Nőket, akikhez férfi orvos akkoriban hozzá sem érhetett, és a pulzusukat is csak egy csuklójuk köré csavart rongyon keresztül tapinthatta ki.

Konfuciusz szerint "a művelt nő, értéktelen nő", Tan Jün-hszient mégis úgy nevelték a nagyszülei, hogy a tudása hasznára váljon. Nagyanyja egyike volt a kevés női orvosnak Kínában, és megtanította a kislányt is az orvoslás alapjaira. Amikor azonban tizenöt évesen a kor szokása szerint elrendezett módon férjhez megy, nagyhatalmú anyósa megtiltja neki, hogy folytassa gyógyító tevékenységeit és a rangjához és neméhez illő életvitelre kényszeríti a családi palota, az Illatos Örömök Kertje falai között. Tan Jün-hszien azonban nem elégszik meg ennyivel, és egy olyan világban, ahol a gyengébbik nemnek jóformán semmi szabadsága sincs, az őt körülvevő támogató nők segítségével lassan eléri a céljait.

A valós alapokon nyugvó történelmi regény lenyűgöző korrajz a középkori Kínáról, magával ragadó tanúbizonyság a nők hihetetlen erejéről és leküzdhetetlen szabadságvágyukról.

Vannak történetek, melyek bemásznak bőrünk alá és egyszerűen nem engednek el, megragadják az olvasót és onnantól kezdve nincs menekvés, elveszünk a betűk és a kitalált világ tengerében. Az ilyen könyveket örökké a kezünkben akarjuk tartani. Együtt élünk és lélegzünk a szereplőkkel és képtelenek vagyunk kiverni őket a fejünkből az utolsó oldal elolvasása után is. Nem tennénk mást, csak ölelnénk és magunkhoz szorítanánk és talán soha nem engednénk el, újra és újra átélnénk a különböző kalandokat és azt érezzük, hogy bárcsak minden nap úgy állhatnánk neki az olvasásnak, mint amikor még fogalmunk sem volt, hogy mibe is csöppenünk. Számomra pontosan ilyen volt ez a kötet is.

A lótusz leánya az egyik legkülönlegesebb kötet, amit mostanában olvastam. Nagyon ritkán avatok új kedvencet, ha egy kötet tetszik és 5 csillagot adok rá, nem lesz automatikusan kedvenc belőle. Ahhoz, hogy valami felkerüljön a listára, nem elég, hogy szuper könyv legyen, az is kell, hogy megérintsen és úgy érezzem, hogy teljesen belemászott a fejembe. Lisa See kötete pedig abszolút ilyen volt számomra. 

A lótusz leánya egy igazán lenyűgöző korrajz a középkori Kínáról és egy magával ragadó történet arról, hogy mennyi erő és kitartás van a nőkben és hogyan képesek arra, hogy egy abszolút férfiak uralta világban, ahol a nő csupán arra érdemes, hogy fiút szüljün és elkötött lábain tisztelettudóan tipegjen férje családjában tanuljon és gyógyítóvá váljon. Egy történet a nők erejéről és leküzdhetetlen szabadságvágyáról és az eltéphetetlen barátság kötelékéről.

A regény valós alapokon nyugszik, Tan Jün-hszien történetén keresztül a szerző a 15. századi Kínába kalauzolja az olvasóit. Ebben az időszakban a női gyógyítók igazi kuriózumnak számítottak, annak ellenére, hogy a nőket közvetlelnül a férfi orvosok nem érinthették meg. Tan Jün-hszien nagymamája egyike volt azon kevés női orvosnak, akik űzték a mesterséget. A kislányt megtanította az orvoslás mesterségére, a különböző vizsgálatokra és a gyógynövények szerepére és használatára. Amikor azonban tizenöt évesen a kor szokása szerint elrendezett módon férjhez megy, nagyhatalmú anyósa megtiltja neki, hogy folytassa gyógyító tevékenységeit és a rangjához és neméhez illő életvitelre kényszeríti őt Tan Jün-hszien azonban nem elégszik meg ennyivel, és egy olyan világban, ahol a gyengébbik nemnek jóformán semmi szabadsága sincs, az őt körülvevő támogató nők segítségével lassan eléri a céljait. 

A lánynak nincs könnyű dolga, hiszen sokáig tiltják, hogy űzze a gyógyítás mesterségét, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre erősebbé és magabiztosabbá válik. Segítséggel és támogatással megtalálja a saját hangját és erejét, képes lesz arra, hogy kiálljon a saját igazáért. 

Különösen tetszett, hogy az orvoslás mellett a szerző megjelenítette a korabeli bábák életét is. Tan Jün-hszien még gyermekkorában találkozott Mej–linggel, a bába lányával és barátság szövődött közöttük. A baráti kapcsolatukat azonban nem nézték jó szemmel, hiszen erőteljesen rangon aluli volt, hogy egy finom úrihölgy egy bábával és annak lányával barátkozzon. Ugyanis a nők, akik a szülésnél segédkeznek, bár rendkívül fontos munkát végeztek, mégis alacsonyabb rendűnek számítottak . Fentebb írtam nektek, hogy a férfiak nem érhettek a nőkhöz a vizsgálatok során, ez pedig a szülés esetében is pontosan így volt. Ha komplikációk léptek fel, vagy a baba nem tudott megszületni segítség nélkül, akkor egy férfi orvos akkor sem nyúlhatott a nőhöz, ha ezzel az életét mentené meg. Ezekkel a véres, nedves és tisztátalan dolgokkal a bábák foglalkoztak. Emiatt viszont nem volt jó a hírük. Ráadásul, ha komplikáció lépett fel, az mindig a bábán csattant. Így könnyen megtörténhetett, hogy egy keresett bába kegyvesztetté vált. A társadalomnak eddig sem volt megbecsült tagja, de ha a jóhírén csorba esett, akkor még inkább a peremre sodródott. Ezt megtapasztalhatta Mej-ling és édesanyja is. 

Nagyon tetszettek Tan Jün-hszien vizsgálatai és kérdései, rendkívül érdeklődve figyeltem a keleti gyógyítás alapjait. A különböző gyógynövények felkeltették az érdeklődésemet, az olvasás óta tervben van, hogy kicsit jobban elmerüljek a gyógynövények világában és a keleti orvoslás alapjaiban. Érdekes látni a különbséget a nyugati világgal szemben, hogy egy probléma esetén egységként kezelik az embert. Nem feltétlen a panasz lokális jellegére koncentrálnak, hanem az egész emberi testre. 

Ami engem igazán sokkolt, az a lábelkötés volt. A korabeli Kína egy nagy divatja volt, a hölgyek finomságát és úri mivoltát volt hivatott mutatni. Emiatt a nők csak tipegni tudtak, finomságukat és törékenységüket mutatta egy szépen elkötött, aprócska láb. Borzasztóan barbár szokás, el sem tudom képzelni a fájdalmat, amit a nőknek kislány koruktól kezdve át kellett élni azért, hogy kisebbnek látszódjon a lábuk. Ráadásul nem szabadott elfelejtkezni a seb és a csonk kezeléséről sem, hiszen ha elfertőződik, az könnyen a halálukhoz vezethet. 

A nyelvezet rendkívül gördülékeny, csak úgy faltam a lapokat. Tan Jün-hszien életét egészen kislány korától kezdve követhetjük végig. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy családregény, melynek középpontjában különböző női sorsok állnak. 

A történet ezen kívül rendkívül izgalmas és magával ragadó, én egy másod percig sem unatkoztam olvasás közben. Tan Jün-hszien története magához láncolt és azóta sem eresztett. Mély nyomokat hagyott bennem, bátran állíthatom, hogy az évem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya. 

A szerzői utószóban arról is olvashatunk, hogy a történetet valós szereplők ihlették. Óriási munka lehetett ezt a történetet ebben a formában az olvasók elé tárni, rengeteg utánajárásra volt szükség. Az pedig csak hab a tortán, hogy valós személy ihlette a könyvet, akinek ráadásul a könyve óriási hatással volt a modern keleti orvoslásra. Ha szeretitek az erős nőkről szóló köteteket, a családregényeket, és az ázsiai kultúra iránt is érdeklődtök, akkor semmiképpen se hagyjátok ki A lótusz leányát, én tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Libri Könyvkiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni. 

Értékelés: 5/5

Read More

Katherine Rundell: Hihetetlen ​teremtmények

Sziasztok!

Nagyon szeretem az ifjúsági regényeket, így azonnal megakadt a szemem a Hihetetlen teremtmények című köteten. A lelkesedésemet tovább fokozta, hogy Katherine Rundellnek már olvastam egy könyvét, így biztos voltam benne, hogy a legújabb, magyarul megjelent írása sem fog csalódást okozni. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a megjelnés előtt elolvashattam a Manó Könyvek jóvoltából a a Hihetetlen teremtmények című kötetet. De mielőtt leírom a véleményemet a könyvről, bemásolom nektek a fülszöveget. 

Christophert nagy meglepetés éri, amikor felfedezi a titkos átjárót a Szigetvilágba, a varázserejű birodalomba, ahol még ezrével élnek a mitikus teremtmények. Ezen a különleges helyen találkozik Mallel, a szigetek szülöttével, akinek egy röpkabátja és egy griff-fiókája van, és akit nem mellesleg éppen üldözőbe vett egy elvetemült gyilkos. Közösen vállalkoznak a nagy kalandra, hogy kiderítsék, miféle veszedelem fenyegeti a Szigetvilág lényeit. Útjuk során titkaikat őrző szfinxekkel, veszedelmes kentaurokkal, tengeri szörnyetegekkel és szokatlan megjelenésű sárkányokkal is találkoznak, miközben a szigetek mellett az ismert világot is igyekeznek megmenteni a gonosztól – mielőtt még túl késő lenne…

A Hihetetlen teremtmények egy igazán kedves és szerethető történet egy váratlan utazásról, egy ismeretlen világról, és arról, hogy a kicsiket sokszor alábecsüljük, de olykor a legkisebbek hozzák a legnagyobb áldozatokat. A regény bebizonyítja, hogy mindig van remény, és ha többen összeállnak egy jó ügy érdekében, akkor nincs lehetetlen. Egy szerethető mese, melyben a gonosz végül elnyeri a büntetését, a jók pedig végre fellélegezhetnek.

Egy rendkívül magával ragadó és kreatív ifjúsági regény, mely egy varázslatos utazásra hívja az olvasóját. Egy olyan titokzatos világot ismerhetünk meg, melyben kentaurok, ratatoszkok, kimérák, levallánok és más mitikus lények élik mindennapjaikat, ahol az emberek nem lepődnek meg azon, ha egy kislány röpkabát segítségével szeli az eget, ahol egy különleges kés áthatolhat mindenen és ahol egy furcsa szerkezet mindig megmutatja, hogy merre van az otthonunk. 

A cselekmény rendkívül érdekes és fantáziadús, Cristopher és Mal kalandjai garantáltan elvarázsolják az olvasót. Archipelago az egyik legkülönlegesebb vidék, amiről mostanában olvastam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy bárcsak a való világban is létezne ez a hely. 

A kedves karakterek és a kellően antipatikus "ellenség" pedig igazán teljessé teszi a történetet. Mal óriási fejlődésen megy keresztül, bebizonyítja mindenkinek, hogy attól még, hogy valaki kicsi, nagy dolgokat vihet véghez. Az életét ugyan nagy veszteségek árnyékolják be, de képes lesz továbblépni, elfogadja a sorsát és hőssé avanzsálódik. Szerencsére azonban nincs egyedül, társául szegődik Cristopher, aki a való világ szülötte, Nighthand, aki egy Dühöngő és az a feladata, hogy minden körülmények között a Halhatatlan védelmezze és persze ott van még Irian, a tudós is, aki szintén felfigyelt a világukat érintő furcsaságokra. Archipelago ugyanis veszélyben van. Az egész világot a glimúr tartja össze, vagyis tulajdonképpen egyfajta mágikus erő. Egy ideje azonban csökkenni kezdett a glimúr, különleges lények vándorolnak egyik helyről a másikra, hogy ne haljanak ki, más állatok pedig szép lassan eltűnnek a föld felszínéről. A Halhatatlan, akinek pedig az a feladata, hogy a világ szívét, vagyis a glimúrfát őrizze, eltűnt és évtizedek óta senki sem látta őt. Archipelagot pusztulás és szétesés fenyegeti, de vajon képes lesz ez szedet-vedett csapat arra, hogy megtalálja a megoldást? Meglelik a Halhatatlant, legyőzik az ellenséget és vajon visszaállítják az egyensúlyt? 

Akármennyire is szeretnénk óvni gyermekeinket, nem zárhatjuk el őket. Ugyanúgy érhetik őket veszteségek, szembesülhetnek a halállal és gyásszal, ugyanúgy szenvedhetnek a mindennapokban. A szerző pedig ezeket az érzéseket a regényében is megjeleníti. 

A nagy tettek olykor nagy áldozatokkal is járnak és nagyon boldog voltam, hogy Katherine Rundell a regényében egyáltalán nem ezüsttálcán kínálta a szereplőinek a megoldást, komoly és felelősségteljes döntést kellett hozniuk, nagy áldozatot kellett vállalniuk azért, hogy a világ megmeneküljön. A gyerekeknek meg kellett küzdenie minden egyes információmorzsáért, annak ellenére, hogy még kicsik, ugyanúgy nincsenek biztonságban, csak saját magukra, éles eszükre és barátaik segítségére számíthatnak. 

A kötet nagyon olvasmányos volt, könnyen és gyorsan lehetett haladni vele. A regény elején található bestiárium pedig egy teljesen új szintre emelte az élményt. Nagyon tetszett, hogy nem csupán szöveges leírást találhatunk az egyes teremtményekről, hanem vizuálisan is megjelentek benne a lények. Olvasás közben sokszor előrelapoztam és megpróbáltam magam elé képzelni az adott teremtményt. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha én is szembe találkoznék eggyel. Szívesen tartanék az udvarban egy griffet, főleg, ha olyan mint Gelifen a mese egyik hőse és egy jakuluszsárkányt sem utasítanék vissza. Vicces lehet, amikor a ratatoszkok pletykálkodnak és biztos megtornáztatná az én agyamat is a szfinxek találós kérdése. Ez a néhány oldal már az elején megalapozta a kapcsolatomat a regénnyel, szorosabbá vált általa, valahogy úgy érezhettem, hogy én is a történet részese vagyok. 

A borító meseszép és a fordítás is nagyon tetszett, sikerült elkapni abszolút a kötet hangulatát, így magyarul is rendkívül élvezetes az olvasás.

A Hihetetlen teremtmények az egyik legszerethetőbb és legkedvesebb middle grade fantasy regény, amit mostanában olvastam. Engem teljesen levett a lábamról. Olvassátok, szeressétek!

Értékelés: 5/4

Ha a bejegyzésem után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni. ITT pedig bele is olvashatsz a történetbe. 

Read More

Bea Fitzgerald: Girl, ​Goddess, Queen – Pokolba a szerelemmel!

Sziasztok!

Nagyon szeretem a görög ihletésű regényeket, így azonnal megakadt a szemem Bea Fitzgerald regényén. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a megjelnés előtt elolvashattam a Menő Könyvek jóvoltából a Pokolba a szerelemmel! című kötetet. De mielőtt leírom a véleményemet a könyvről, bemásolom nektek a fülszöveget. 

Több ezer évvel ezelőtt az istenek előálltak egy hazugsággal. Azt állították, hogy Perszephoné más istenek politikai játszmáinak áldozatává vált. Hogy Hádész elrabolta, és a feleségévé tette. Hogy Démétér annyira belebetegedett, hogy a Föld haldokolni kezdett miatta.

Ám a valódi történet ennél sokkal érdekesebb.

Perszephonét nem levitték a pokolba, hanem leugrott oda. Esze ágában sem volt hozzámenni valami önelégült istenséghez, aki sokkal jobban szerette saját magát, mint őt.

Most már csak annyit kell tennie, hogy meggyőzi az Alvilág idegesítően szexi, pimasz és igazán goromba urát, Hádészt, hogy segítsen megvalósítani a tervét. Egy olyan tervet, amely alapjaiban rengeti meg az Olümposzt.

Ám a következmények halálosak lehetnek, különösen, ha az ember a pokolban van…

Egy szenvedélyes, friss és hihetetlenül szórakoztató ifjúsági regény egy feltörekvő Tik-Tok szupersztár tollából.

Az idei évem egyik nagy meglepetésévé vált Bea Fitzgerald regénye. Egy könnyed Hádész és Perszephoné szerelmi történetre számítottam, de végül sokkal többet kaptam.

A Pokolba a szerelemmel című kötet egy romantikus, görög eposzba rejtett, erőteljes feminista fennhanggal rendelkező történet, egy erős női karakter felemelkedéséről. Arról, hogy egy lánynak sem lenne szabad rosszul éreznie magát az ambíciói miatt, ha arra vágyik, hogy vezető legyen, akkor szabadon erre az útra léphessen, ha pedig arra, hogy az otthon melegét őrizze, akkor azzal se legyen baj. Egy történet arról, hogy milyen egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat ahol a férfi nem uralkodik a nőn, hanem maga mellé emeli, aki ugyan az egész világot felperzselné érte, de a nő igényeit is szem előtt tartja. Egy olyan regény, melyben a toxikus maszkulinitás ellenében megjelenik az érző és szerető férfi karakter.

A történet érdekes és izgalmas, egy másodpercig sem ereszti az olvasóját. A nyelvezete rendkívül könnyed, könnyen és gyorsan lehet haladni az olvasással.

A regény tulajdonképpen egy fejlődéstörténet, amely Korét helyezi a középpontba. Ugyan a kötetben megjelenik a romantika, de talán sokkal fontosabb, hogy miként válik Koré az Alvilág királynéjévé miként válik erős és kompetens karakterré egy férfi oldalán úgy, hogy soha egy másodpercig sem kívánta a házasságot. A könyv nem egy klasszikus Hádész és Perszephoné történet, a szerző egy igazán érdekes csavarral álmodta meg a regényét, vagyis azzal, hogy Korét nem elrabolták, hanem önként érkezett az Alvilágba.

Az írónő remekül bánt a karakterekkel, a mellékszereplők is izgalmasak, látszik, hogy őket is nagy gonddal formálta meg. Koré egy rendkívül érdekes karakter, akinek sokat kellett fejlődnie és tanulnia, hogy végül rátaláljon arra az életcélra és útra, amelyen komfortosan érzi magát. A regény első felében kissé idegesítő a személye, sokáig nem tud kilépni az „ÉN ÉN ÉN”-ből, úgy gondolja, hogy csak az az egyetlen irány létezik, amelyet ő képvisel. Sokszor nem látja a fától az erdőt, ellenségesen áll Hádészhoz.  Kissé fennhéjázó, öntelt a stílusa, úgy gondolja, hogy nincs másra szüksége. Hádész csupán egy eszköz, hogy biztonságban tudhassa magát egy ideig. Azonban ahogy haladunk előre, úgy változik meg a stílusa és a viszonya is az Alvilággal. Egyre inkább úgy érzi, hogy megtalálta a helyét. Ehhez pedig természetesen hozzátartozik Hádész szeméje is. Ahogy szép lassan megtapasztalja, hogy a „MI” nem teszi őt gyengévé, hanem erősebb általa, kinyílik a személye és szimpatikusabb szereplővé is válik. Megtapasztalja, hogy mit jelent egy valódi társ és rájön arra, hogy a házasság nem feltétlen jelent börtönt.

Nagyon tetszik, hogy a szerző tudatosan egymás mellé tett két olyan szereplőt, akik az aktuális társadalmi konvenciókkal szemben, teljesen mások, mint amit elvárnának tőlük. Koré a feminista jellem, aki többre vágyik annál, mint ami az adott világban egy lánynak osztályrészül juthat. Egy olyan nő, aki az egész világra vágyott, de sokáig úgy hitte, hogy annak csak egy kis szeletét kaphatja meg. Vele szemben ott van Hádész, aki egy igazi művészlélek, aki a kreativitást többre becsüli a csata hevénél és zajánál. A regény nem csupán azt mutatja meg, hogy egy nő bátran várhat többet az életénél, mint a házasság, hanem érinti a férfiak helyzetét is. Bemutatja, hogy a toxikus maszkulinitás nem csupán a nőkre, hanem a férfiakra is káros hatással fel. Az írónő többször is utal a regényében a szuperférfiakra, akiknek dagad az izma és úgy hiszik, hogy mindenki a lábuk előtt hever, de együtt bebizonyítja az olvasójának, hogy egy férfi nem attól lesz férfi, hogy erős, vagy jelen esetben harcos vadállat, aki az alvilág ura, hanem attól, hogy tudja, hogy tudja mit szeretne.

Engem nagyon megfogott Hádésznak ez a mondata: „Nekünk nem jutnak érzések, nem jut semmi más, csak a bujaság. És még csak nem is a vágy, csupán a trófeákkal való kérkedés. És ha nem vagy hajlandó ebben részt venni, akkor gyenge és értéktelen vagy, és…” Nagyon jól ábrázolja, hogy ez a típusú férfiábrázolása tényleg mennyire káros. Olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a fiúknak/férfiaknak is vannak érzéseik, elvárásokat támasztunk velük szemben és ha ezeket esetlegesen nem ugorják meg, akkor férfiatlannak aposztrofáljuk őket. Bea Fitzgerald azonban megmutatja a regényében, hogy egy érzelmes férfi is lehet erős, továbbá megmutatja, hogy milyen is egy kompromisszumokon alapuló, egyensúlyra törekvő, egészséges párkapcsolat. Ahol a két fél nem elnyomja, hanem kiegészíti egymást.

Nagyon szerettem még Sztüx karakterét, aki közeli barátságot ápolt Koréval azóta, hogy megérkezett az alvilágba, tulajdonképpen a bizalmasa lett.

A mai világban rengeteg olyan ifjúsági regény jelenik meg, ahol a szexualitás központi elemként jelenik meg, továbbá sok olyan írás van, amelyekben a toxikus párkapcsolat jelenik meg. Nagyon tetszett, hogy a szerző egy egészséges kapcsolatot mutatott be a regénye segítségével, szerintem kiemelten fontos, hogy ilyen példák is megjelenjenek a fiatalok előtt. Hádész és Koré kapcsolata a barátságon alapul, majd fokozatosan alakult át valami többé. Mikor azonban (végre) rájöttek arra, hogy mindketten többet éreznek nem rontottak ajtóstul a házba, szép lassan fedezték fel egymást ezen a téren is. Szerintem ez egy rendkívül fontos, ugyanakkor sajnos hiánypótló üzenet.

A borító nekem nagyon tetszik, a rózsaszín élfestés pedig külön szerelem.

Ha szeretitek az ilyen jellegű írásokat, akkor semmiképen se hagyjátok ki Bea Fitzgerald regényét. Olvassátok, szeressétek!

Értékelés: 5/4,3

Ha a bejegyzésem után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni. ITT pedig bele is olvashatsz a történetbe. 

Read More

Colleen Hoover: Reménytelen (Hopeless 1.)

Sziasztok!

Colleen Hoover regényeit már nem kell senkinek bemutatni,nekem azonban még óriási lemaradásaim vannak az írónő munkássággával kapcsolatban. Több könyve is van, amit eddig nem sikerült sorra keríteni, ezért eddig az volt a célom, hogy szép lassan pótoljam a hiányosságaimat. Határozottan azt éreztem, hogy a Hopeless (Reménytelen) című regénye az egyik legnagyobb hiányosságom, de valahogy soha nem volt időm/kedvem/lehetőségem elolvasni. Mielőtt azonban rátérnek arra, hogy mi volt az olvasásom apropója és hogyan tetszett a történet, lásssuk miről is szól a regény. 

Készen ​állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?

Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.

A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…

Őszinte leszek veletek, rengeteget gondolkodtam azon, hogy írjak-e a blogon erről a kötetről. Tudom, hogy sokatoknak ez a kedvenc CoHo regénye, így nem akartam senkit sem megbántani a markáns és talán kissé kíméletlen véleményemmel. De aztán eszembe jutott, hogy mindig is arra buzdítottam a követőimet és olvasóimat, hogy vállalják a véleményüket, még akkor is, ha azzal a kisebbségbe tartoznak. Egy bloggernek és tartalomgyártónak szerintem óriási a felelőssége. A különböző platformokon több száz/ezer/tízezer embert érhet el, így a szavának súlya van. Bár én csak egy kis hal vagyok ebben a nagy tengerben, sőt óceánban, de azért biztos vagyok benne, hogy annak, aki olvassa a véleményemet, igenis számít, hogy mit mondok és teszek. Attól leszünk szerintem hitelesek, ha a jó élményeink mellett a negatív csalódásainkról is írunk. Hiszen nincs olyan, hogy minden könyv egyformán tetszik. Ha elhallgatnám, hogy mennyire mélységesen csalódtam CoHo ezen regényében és nem írnám le a vele kapcsolatos aggályaimat, akkor hol marad az általam olyan nagyra tartott hitelesség? Szóval összeszedtem magam és megírom a népszerűtlen véleményemet a regényről. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában tárjam elétek a véleményemet, mert nem akartam olyan kritikát írni, amiben csupán az én keserűségem jelenik meg. Nem szeretek lehúzni regényeket, mert az a szép az olvasásban és a könyvek szeretetében, hogy mindenki szívének más és más műfaj kedves. Van, aki él hal a romantikus ponyváért, mert egyszerűen kikapcsolja és ellazítja, mások pedig képtelenek elviselni azt. Ez pedig pontosan így szép és jó. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy megbántok másokat a véleményemmel, de aztán rájöttem, hogy az értékelésem minden egyes mozzanatát alá tudom támasztani egy példával, így egyáltalán nem légből kapott, ész nélküli kritikát írok nektek. Nem vagdalkozom, nem minősítek senkit, csupán leírom az érzéseimet és őszinte véleményemet. Szóval arra kérek mindenkit, aki idáig eljutott és tetszett neki a könyv, ne bántódjon meg a véleményemen. Vonja meg a vállát és gondoljon arra, hogy hát igen...ízlések és pofonok.

Az elmúlt években nagyon közel került hozzám Colleen Hoover munkássága. Rengeteg könyvét olvastam, ám még mindig akadnak hiányosságom. A Hopeless című regénye ezer éve a TBR listámon csücsült, már évek óta a polcomon áll olvasatlanul, de valahogy soha nem alakult úgy, hogy elolvassam. Már sokan tudjátok, hogy az All Your Perfects (Minden tökéletesed) című regény lett a legnagyobb kedvencem eddig Colleen Hoover tollából, így mindenképpen szerettem volna sorra keríteni a Finding Perfect című rövid írását is. Aztán megláttam, hogy ez a műve erőteljesen összefügg a Finding Cinderellával (Helló, Hamupipőke) ami meg összefügg a  Hopeless-szel (Reménytelen), én viszont ezeket még nem olvastam. A teljes élmény miatt semmiképpen sem akartam kihagyni a Finding Cinderellát, így azt beszereztem. Aztán Lilla (Dreamworld bloggerinája) felhívta a figyelmemet, hogy ha egyszer a Hopelesst is sorra szeretném keríteni, akkor ez a kisregény elspoilerezi, szóval így végül arra is rávettem magam. Szóval durva belegondolni is, de ahhoz, hogy Quinn és Graham történetét végül le tudjam a szívemben zárni, elolvastam még két másik könyvet is érte. Utólag úgy érzem, hogy feleslegesen szívattam meg saját magamat, de persze később mindig okosabb az ember. De mivel az elhivatottságom nem ismert határokat, így mindenképpen szerettem volna Sky és Holder történetét is megismerni. 

Az első reakcióm a könyv elolvasása után az volt, hogy egyértelműen öreg vagyok már CoHo első regényeihez. Teljesen más szemmel néztem erre a kötetre 33 évesen, mint mondjuk 20-23 évesen néztem volna. Azt hittem, hogy egy igazán szívbemarkoló és lebilincselő olvasmányban lesz részem, hiszen általában nagy hatással voltak rám az írónő könyvei, de hamar rá kellett jönnöm hogy a Reménytelen nem az én regényem. 

A történet első felében nem igazán történt semmi izgalmas, csupán annyi, hogy magamban megállapítottam, hogy talán emiatt éri az írónőt az a kritika, hogy a toxikus kapcsolatokat romantizálja. 

Rengeteg komoly és fontos probléma jelenik meg a kötetben, melyek megfelelő ábrázolása esetén komoly és mély családi drámával találhattuk volna szemben magunkat. Mindegyik téma egyenként is komoly és mély traumaként szőheti át egy család mindennapjait, együtt azonban garantáltan olyanok, mint egy érzelmi hurrikán és cunami. Teljesen letaglózó elemi erővel bírhatnak és nyomorba döntheti az olvasó szívét és lelkét. Egy jól megírt mű képes arra, hogy érzelmeket váltson ki az olvasójából, hogy együtt nevessen és sírjon a karakterekkel. Tudom, hogy képes erre az írónő, hiszen például az All Your Perfects esetén abszolút ezt éreztem és tudom, hogy sokak számára ez a regény is ilyen, de valahogy számomra a Reménytelen képtelen volt erre. Kicsit úgy éreztem, hogy kívül ragadtam, a nehézségek és igazán fájdalmas múltbéli események nem tudtak úgy hatni rám, ahogy vártam. Aláírom, hogy Sky és Holder múltja nagyon fájdalmas. Az eltemetett démonaik még külső szemlélőként is szívbemarkoló élmény nyújt, de valahogy annyira furcsán és számomra logikátlanul kezelték a nehézségeket, hogy egyszerűen nem tudtam és nem is akartam velük azonosulni. Inkább szülőként képzeltem magam ebbe a történetbe, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy Holdernek hol vannak a szülei és miért nem vitték a gyereket terápiára. Miért nincs mögötte egy támogató családi háttér, főleg egy ilyen nagy megrázkódtatás után. És itt persze eszembe juthat az is, hogy nem minden szülő tökéletes és vannak emberek, akiknek nem való gyerek. De mivel Holder családjáról semmit sem tudunk meg, így csak azt látjuk, hogy a szülei nem támogatják. 

A kötet második fele, mikor kikristályosodni látszik Sky múltja sokkal jobban tetszett a történet, de a kettejük közötti dinamika még itt is idegesített. A kettejük közötti kötelék az első pillanattól kezdve érezhető, de nekem ez inkább furcsa volt, mint romantikus. Annyiszor felvillant a red flag a regény alatt, hogy ha ivós játékot játszottam volna közben, tuti berúgtam volna. 

Holder számomra nem egy romantikus, misztikus, szenvedélyes és sebzett lelkű férfi volt, akinek minden hibája feledésbe merül a két szép szeme és csodás teste miatt, hanem egy olykor igenis agresszív és toxikus valaki, akit bár nem tartok rossz embernek, de nem engedném a gyerekem közelébe addig, amíg nem dolgozik saját magán. Engem néha hihetetlenül zavart a viselkedése, melyet bár egyértelműen a fájdalom és az önvád szült, de ez nem menti fel őt a cselekedetei alól. Sokszor hihetetlenül agresszíven reagált, és olyan mondatok hagyták el a száját, hogy csak pilláztam. Biztos vagyok benne, hogy sokatok számára ő az ideális pasi és nem is akarok senkit sem lebeszélni róla. De azt azért tudjátok, hogy nem oké, ha egy fiú megaláz titeket mindenki előtt, szabályosan ghostingol,  majd megjelenik és úgy tesz, mintha mi sem történt volna és ugyanúgy jogot formál rád. Nem normális, ha azt mondja neked, hogy ugye megteszed azt a kapcsolatért, hogy elkezdesz fogamzásgátlót szedni, mert ez egyszerűen lelki zsarolás. És persze, fontos a biztonságos szex, de még utalgatni is gáz arra, hogy ez egyedül a lány felelőssége és, hogy neki kell meghoznia ezt az áldozatot. Lelki nyomást helyezni valakire emiatt nagyon nem oké. És persze, később dönthetsz úgy, hogy ezt a megoldást választod. De ez a te döntésednek kell lennie, ne azért szedd, mert a pasid azt mondja neked. 

Sky karaktere viszont nagyon érdekes volt. Lenyűgöző volt látni az esetében, hogy mire képes az emberi agy, ha felejteni akar. Több olyan interjút olvastam, ahol a nagy megrázkódtatásokat élők egyszerűen kitörölték, mélyen eltemették a fájdalmas emlékeket. Majd ezek az emlékek csak később törtek elő. A két fiatal élete egy ponton összekapcsolódik, a múltbéli titkok felszínre törnek. A kirakós darabkái szépen lassan összeilleszkednek és megértjük Sky életét, az örökbe fogadott anyukája motivációit és Holder fájdalmát is. A megértés és elfogadás azonban nem jelenti azt, hogy nem kap az ember a fejéhez, miközben olvassa kettejük megküzdési mechanizmusát. Engem borzasztóan zavartak és egy másodpercig sem tudtam azonosulni velük. Fontos felismerni és belátni, hogy amit Sky és Holder a nyakába kapott egy borzasztóan nagy és fájdalmas puttony. A másik két szép szeme és tökéletes teste, nem fogja megoldani azt. Két tinédzser nem tudja megoldani ezt a problémát, még az is lehet, hogy két felnőtt sem tudná ezt megoldani segítség és terápia nélkül. És talán ez zavart a leginkább, hogy egyszerűen nem láttam azt, hogy milyen megoldási lehetőséget javasol az írónő. Mert oké, van egy drámai alaphelyzet, amit megfejel egy még drámaibb vonallal, és végül nem ad semmilyen megoldási javaslatot. Lehet öreg vagyok, de nekem ez most nem működött. Nem láttam mögötte a magasztos romantikát. A drámai vonal adott, de nekem nagyon nem tetszett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a könyv borzalmas, mert még így is rengeteg olyan dolgot fel tudnék sorolni, ami tetszett. Szerettem nagyon a felvonultatott témákat, szerettem Sky élettörténetét és érdekes és izgalmas volt látni a helyzet pszichológiáját. De ezek csak részben tudták feledtetni velem a problémákat. 

Azt nem mondom, hogy utáltam de ha visszamehetnék az időben, nem hiszem, hogy sorra keríteném. Nem érzem, hogy túlságosan hozzáadott volna az életemhez. És simán érthető lett volna a Finding Cinderella enélkül is. Mindenestre ne haragudjatok a vélemény miatt és ne is érezzetétek úgy, hogy le akarlak titeket beszélni róla. Ez csak az én véleményem, ettől még nektek természetesen lehet a kedvenc olvasmányotok. :)

Read More

Lizzie Page: Az ​elfelejtett lányok

Sziasztok!

A  II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígéretesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Az elfelejtett lányok már a fülszövegével felhívta magára a figyelmemet. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

London, ​1943: Német bombák záporoznak a városra. Elaine Parker hadifoglyok leveleit gépeli, és tudja, hogy ez a munka sokkal fontosabb saját biztonságánál. Otthon Elaine élete nem ilyen egyszerű: ő az egyetlen kenyérkereső küszködő családjában, ezért nincs sok ideje a saját álmain és reményein gondolkodni. Aztán megismeri az ő Bobbyját, a sötét hajú és szenvedélyes Robert Capát, a veszélyes frontvonalakon dolgozó hadifotóst. Az élete megváltozik. Lehet, hogy Elaine kénytelen lesz választani családja és Bobby iránt érzett egyre erősödő szenvedélye között? De megengedheti-e magának, hogy teljes szívéből szeressen valakit, ha minden pillanat az utolsó lehet?

Napjaink: Jen házassága romokban hever, az élete nem tart sehová sem. Boldogtalanságát eleinte még a melengető napfény és a madarak trillája sem tudja feledtetni, amikor visszatér a család vidéki birtokára. Aztán a fivére kérésére elkezd nyomozni egy viharvert fénykép kapcsán, amely két kislányt ábrázol. Kik ezek a lányok, és mi közük van Jenhez és a testvéréhez? Jen beleássa magát családja történetébe, és meglepő tényekre bukkan, melyek egészen a II. világháborúig vezetik. Lehet, hogy ez a fénykép a kulcs Jen számára, hogy befoltozza a múltjában tátongó repedéseket?

Szívfacsaró II. világháborús történet, érzelmes és felejthetetlen. Tökéletes az Árvák vonata, a Pénzzé tett gyermekek és az Elrabolt életek rajongóinak.

Lizzie Page regénye egy igazán érdekes írás a II. világháborús Londonról és leginkább arról, hogy milyen volt az élet a háború alatt. Az elfelejtett lányok egy két idősíkon játszódó történet, melynek középpontjában a szerelem, a túlélés, az újrakezdés és a család áll. Bemutatja, hogy a háborús idők alatt milyen nehéz volt megélni a szerelmet és újra és újra felteszi az a kérdést, hogy vajon mire lehet elég a szerelem? Vajon egy átlagos fiatal angol lány és Robert Capa kapcsolata mennyire lehet tartós? Vajon meddig lehet folytatni egy olyan kapcsolatot, ahol egyik fél sem teszi bele magát teljesen? Ahol az egyik titkolózik, és igyekszik elrejteni a másik előlt a családi problémáit, a másikat pedig szimplán a fényképezés élteti? Ha valakinek a fotózás a szerelme, vajon van elég hely a szívében egy fiatal nő számára is? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdés foglalkoztattak engem olvasás közben. Mielőtt azonban folytatom az értékelésemet, arra gondoltam, hogy írok egy kicsit nektek Robert Capáról. 

Robert Capa (eredeti nevén Friedmann Endre) a 20. század egyik legjelentősebb fotósa volt, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren is fényképezett (a spanyol polgárháborúban, a második kínai–japán háborúban, a második világháború európai hadszínterein, az arab–izraeli konfliktusban és az indokínai háborúban). A második világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor is ott volt, és dokumentálta a háború eseményeit. A képeit mindenki imádta, képes volt arra, hogy megragadja a pillanat lényegét. Legismertebb mondása: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel."  A fiatal fotós két kanállal falta az életet, nem tagadta meg magától a szép nőket sem. Jól élt, a fotóival sokat keresett. Nagyon népszerű volt a társaságokban, hihetetlenül érdekesen mesélt a kalandjairól. Az élete a fotózás volt, a halál is egy munkája során érte őt.1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy „ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnámban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Útközben a francia katonákat, leégett, kifosztott falvakat és a temetetlen halottakat fotózta. Délután 3 óra előtt 5 perccel (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte őt. Halála óriási veszteség volt a szakmának és tulajdonképpen az egész világnak. 

No de térjünk is vissza  regényre. A történet nagy része fikció. Bár valós eseményeken alapul Lizze Page regénye, az írónő azonban jócskán élt az írói szabadság lehetőségével. Robert Capa életét és munkásságát igyekezett valósághűen visszaadni, de Elaine karakterével kicsit szabadabban bánt. Az írónő mesterien zsonglőrködött a történelmi tények, illetve a fikció elemeivel egy igazán lebilincselő és szerethető regényt alkotott.

A cselekmény nem kifejezetten izgalmas, mégis érdekes olvasmánynak bizonyult. Nem rágtam tövig a körmömet, nem vitt bele a harcok sűrűjébe de a mindennapok és az emberi sorsok egyszerűen elvarázsoltak. Bár egy 2. világháborús történetről beszélünk mégis inkább az emberek és az érzéseik domináltak. 

Ahogy írtam, a történet két idősíkon fut. A múltban megismerhetjük Elaine karakterét, életét és Bobbyhoz fűződő viszonyát. A jelen pedig a családjára, és ezen belül is a Jen nevű unokájára koncentrál. A két nő nemcsak rokoni kapcsolatban áll egymással, hanem közös sorsban is osztoznak. Mindketten rendkívül kishitűek és úgy érzik, hogy nem érdemelhetnek többet az élettől, mint, amit eddig kaptak. Elaine úgy érezte, hogy csak visszahúzná Bobbyt, nem láncolhatja magához. Nem adhatja fel az életét egy sima, átlagos nőért, főleg nem egy olyanért, aki súlyos titkokat rejteget. Jen, az unokája egy se veled, se néküled kapcsolatban él a férjével. A nő mindent megtesz azért, hogy helyreállítsa a kapcsolatát a férfivel, mert nem hisz abban, hogy egy tinédzser gyermek édesanyjaként már rátalálhat a boldogság. Úgy érzi, hogy meg kell elégednie ezzel a helyzettel. 

A történetben szereplő karakterek egytől egyig rendkívül hitelesek és emberiek. Nem romantikus, vagy túlmisztifikált hősök, hanem valódi hús vér emberek, akik akár az utcán is szembejöhetnének velem. Tetszett, hogy Lizzie Page nem emelte piedesztára a karaktereket, hanem hagyta, hogy az olvasó maga alakítson ki véleményt róluk. Elaine karaktere nekem például egy másodpercig sem volt szimpatikus, borzasztóan idegesített a viselkedése. Zavart, hogy egyedül döntött mindenben, tulajdonképpen nem hagyott beleszólást Robertnek. De ez persze korántsem ilyen egyszerű. Egyrészről gondolhatjuk azt, hogy jó döntéseket hozott, hiszen Robert Capa munkája hihetetlenül fontos volt az emberiség számára. És óriási veszteség lett volna, ha mindent félredobott volna egy nő miatt. Másrészről azonban senki nem dönthet a másik helyett. Meg kellett volna beszélnie vele a dolgokat. 

Jen személyévél azonban végig szimpatizáltam. Kicsit sajnáltam is, hogy nem kapott nagyobb szerepet. Érdekes volt látni, hogy miként derülnek ki a könyvbéli jelenben Elaine nana múltjának kirakósai és ez milyen hatással is lesz a családjára. 

Nem hibátlan, olykor kissé unalmasnak is nevezhető, de mindenképpen megérte elolvasni. Tetszett, hogy megismerheti az olvasó Elaine karakterét, még akkor is, ha az írónő kissé lazán bánt a karakterével. Az viszont biztos, hogy nem volt könnyű dolga, hiszen a fotós többi szerelméhez képest jóval kevesebbet tudni róla. 

Lizzie Page összességében remek munkát végzett. Azt hiszem, hogy ha a legnagyobb kedvenceim közé nem is kerül a történet, de Pinky és Bobby története sokáig velem marad. Ha szeretitek a II. világháborús regényeket és az emberi sorsokat, akkor csak ajánlani tudom nektek a könyvet. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Maxim Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe. 

Értékelés: 5/4

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Capa

Read More

Kristin Harmel: Elveszett ​nevek könyve

Sziasztok!

A holokauszt és a II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígéretesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

Eva ​Traube Abrams, egy fél lábbal már nyugdíjban lévő floridai könyvtáros épp könyveket rak a helyükre, amikor a szeme megakad egy fényképen a New York Timesban. Ledermed; egy olyan könyv szerepel a képen, amit több mint hatvan éve nem látott. Egy olyan könyv, amelyben ráismer az Elveszett nevek könyvére.
A hozzá tartozó cikk arról szól, hogy a nácik Európa szerte kifosztották a könyvtárakat a II. világháború idején – erre Eva is jól emlékszik – és a kutatásról, hogy a köteteket visszajuttassák azokhoz, akiktől réges-rég elvették azokat. A képen szereplő könyv – egy 18. századi vallásos szöveg, amiről azt hitték, hogy elvitték Franciaországból a háború idején – az egyik legérdekesebb eset. Most a berlini Zentral- und Landesbibliothekben található, és tartalmaz valamiféle kódot, de a kutatók nem tudják, honnan került oda, sem azt, hogy mit jelent. Csak Eva tudja a választ, de vajon van ereje visszatérni a régi emlékekhez?

1942-ben, még egyetemistaként, Eva kénytelen volt elmenekülni Párizsból és a Szabad zóna egyik hegyi kisvárosában menedéket találni, ahol elkezd személyi okmányokat hamisítani zsidó gyerekek számára, akik a semleges Svájcba menekülnek. De az emberek eltörlésének ára van, és a titokzatos, jóképű hamisítóval, Rémyvel együtt Eva úgy dönt, hogy ki kell találnia, hogyan őrizze meg azoknak a gyerekeknek a valódi nevét, akik túl kicsik ahhoz, hogy emlékezzenek rá, kicsodák is valójában. Az Elveszett nevek könyvében vezetett feljegyzéseik még fontosabbá válnak, amikor az ellenálló-sejtet, amelynek dolgoznak, elárulják, és Rémynek nyoma veszik.

Kristen Harmel regénye egy igazán érdekes és izgalmas történet, mely a II. világháború egy olyan szeletét mutatja be az olvasójának, amiről talán eddig keveset hallhattunk. Az Elveszett nevek könyve egy rendkívül szerethető olvasmány egy olyan fiatal lányról és tulajdonképpen a csapatáról, akik félelmet és fáradtságot nem ismerve azon fáradoznak, hogy új személyazonosságot kölcsönözzenek azoknak, akiknek a legnagyobb szüksége van rá. 

Nagyszerű regény szeretetről, túlélésről, a reményről és arról, hogy az emberi lélek még a legsötétebb időszakban is képes diadalmaskodni a rossz felett.  

A történet szerint Eva és családja Franciaországban élnek. Egy nap azonban a fiatal lánynak menekülnie kell a fények városából, hiszen megkezdődött a zsidók begyűjtése. Eva és édesanyja elindul, és a Szabad zóna egyik hegyi kisvárosában talál menedéket. A tervük, hogy onnan Svájcba szökjenek. A helyzet azonban kortántsem olyan egyszerű, hiszen a két nő teljesen máshogy gondolkozik. Eva édesanyja egyetlen célja, hogy megmentsék valahogy a férjét, a helyzet azonban egyre kilátástalanabbá válik. Egyre jobban magába fordul, elveszíti a realitásérzékét és egyre csúnyábban viselkedik a lányával. Eközben Eva, aki tehetségesen rajzol, szép lassan rájön arra, hogy milyen módon segítheti leginkább a háborús menekülteket. Művészi kézsége és precizitása a környék egyik legjobb hamisítójává teszi, számtalan gyermek és menekülő számára biztosított hivatalosnak tűnő okmányt. 

Egy idő után azonban rájön arra, hogy az emberek eltörlésének ára van, és a titokzatos, jóképű hamisítóval, Rémyvel együtt Eva úgy dönt, hogy ki kell találnia, hogyan őrizze meg azoknak a gyerekeknek a valódi nevét, akik túl kicsik ahhoz, hogy emlékezzenek rá, kicsodák is valójában. Egy bonyoltult kód segítségével megalkotják az Elveszett nevek könyvét, így a háború után talán minden gyermek hazajuthat majd a családjához. Eva és Rémy egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, ám

a nácik folyamatos előretörése miatt elszakadnak egymástól. Vajon egymásra találhatnak újra, vagy a háború végleg elszakítja őket egymástól? Képesek lesznek arra, hogy helyt álljanak az egyre nehezebb helyzetben és meg tudják menteni a városban bújkáló gyermekeket? És ami talán a legfontosabb, vajon túlélik ezeket a borzalmakat, vagy az életükkel fizetnek a hősiességükért? 

A cselekmény tulajdonképpen két szálon és két történeti idősíkon fut. A jelenben Eva útját követhetjük végig, amíg megérkezik Németországba, hogy évtizedek elteltével magához vehesse az Elveszett nevek könyvét. Ez a szál azonban egyáltalán nem hangsúlyos. Az írónő sokkal nagyobb figyelmet fordít a múltbéli eseményekre, Eva és Rémy kapcsolatára. Az első pillanattól kezdve szeretne hinni az olvasó abban, hogy a történetük boldog véget érhet, de vajon a legsötétebb időkben kibontakozhat-e a szerelem? Két teljesen különböző ember egymásra találhat-e boldogságban, ha a háború mellett a család is rossz szemmel nézi a kapcsolatuk alakulását. 

A regény rendkívül olvasmányos, könnyen és gyorsan lehet vele haladni, csak úgy faltam a lapokat. Bár a történet nagyon tetszett, új kedvencet mégsem avattam. Az Elveszett nevek könyvének a cselekménye lenyűgözött és teljesen magával ragadott Eva tehetsége és munkája, de valahogy mégsem tudtam imádni a történetet. Ennek talán Eva anyukája volt az oka, engem borzasztóan irritált az ő személyisége. Minden idegszálammal próbáltam megérteni a viselkedésének okát. Tudom, hogy a veszteség, amit elszenvedtek mindenkire máshogy hat. Amíg Eva új célt talált magának, addig az anyukája elsüllyedt a fájdalom mocsarában. Képtelen volt előre nézni, a lányát pedig egyre csak gyötörte. Sokszor felvontam a szemöldökömet olvasás közben, valahogy teljesen élet és szituáció idegen módon reagált bizonyos dolgokra. Értem én, hogy türelemre van szükség a megértéséhez, de engem hihetetlenül idegesített. Ez pedig sokat rontott az olvasás élményén. 

A regény vége viszont nagyon tetszett, igazán szívmelengető pillanatnak lehet tanúja az olvasó. Egyszerűen imádtam és az első pillanattól kezdve reménykedtem valami hasonlóban.

Összességében csak ajánlani tudom mindenkinek Kristin Harmel legújabb magyarul megjelent regényét, az Elveszett nevek könyvét. A téma igazán érdekes és izgalmas, számomra teljesen újszerű volt, nem olvastam még ilyen típusú történetet. Még ugyan nem olvastam eddig semmit az írónőtől, de ezek után bátran nyúlok majd a regényeihez. Ugyan új kedvencet nem avattam, de Eva és Rémy karakterét örökre a szívembe zártam. Ha szeretitek a hasonló történeteket, mindenképpen adjatok egy esélyt a kötetnek. 

Értékelés: 5/4.5

A recenziós példányt szeretném még egyszer megköszönni a Maxim Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. 

Read More

Pam Jenoff: Nő ​kék csillaggal

Sziasztok!

Pam Jenoff neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen néhány éve már volt szerencsém elolvasni egy másik regényét is. A Nő kék csillaggal című regénye azonnal felkeltette az érdeklődéseme. A holokauszt  és a II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígértesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

1943-ban ​Sadie a krakkói gettó egyik szűk szobájában édesapjával és várandós édesanyjával várja a háború végét és sorsuk jobbra fordulását. Egy nap aztán a várakozás borzalmas módon ér véget: a Harmadik Birodalom katonái sorra gyűjtik be a zsidó lakosokat, hogy munkatáborba hurcolják őket, így a családnak nincs más választása, mint a város alatt meghúzódó csatornarendszerbe menekülni, és megpróbálni ott túlélni.

Krakkó másik felén a Sadie-vel egykorú Ella a németekkel nyíltan kollaboráló mostohaanyja zsarnokságától szenved. Egy nap a piacon járva az egyik szennyvízcsatorna rácsa alatt különös dolgot vesz észre: egy könyörgő szempárt. Ella tudja, hogy veszélyes, amit tesz, mégsem képes cserbenhagyni az ismeretlen lányt.

Sadie és Ella két külön világ, akiket a háború és a holokauszt pokla, személyes veszteségeik és szabadság iránti vágyuk kovácsol össze, bebizonyítva, hogy az igaz barátság ereje nem csupán a társadalmi vagy vallási különbségeket győzi le, de olykor az élet egyetlen kapaszkodóját jelenti.

Pam Jenoff regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. A Nő kék csillaggal egy remek regény két olyan lány barátságáról, akik élesen eltérő körülmények között élik a háborús mindennapjaikat, mégis valahogy egymásban találtak vigaszra. Sadie abban, hogy beszélhet valakivel a külvilágból és talált valakit, akiben megbízhat. Ella pedig abban, hogy úgy érzi végre, hogy tehet ő is valamit egy embertársáért, hogy már nem tétlen, csendben szemlélődő, passzív szereplő, aki becsukja a szemét a nácik kíméletlensége és könyörtelensége láttán. A kötet továbbá egy nagyszerű emlék mindazon bátor lengyel ember számára, akik valamilyen módon harcoltak a náci politika ellen. Hiszen rengetegen vannak, akik nem tűrték némán a megpróbáltatásokat, ha másért nem, akkor azért, hogy büszkén sétálhassanak a halálba. Ahogy az idézet is mutatja:

– Komolyan hiszed, hogy le tudjátok győzni a németeket? – szegeztem neki hitetlenkedve a kérdést.
– Nem – vágta rá nyersen. – Se fegyverzetben, se létszámban nem érünk a nyomukba.
– Akkor miért csináljátok? […]
– Mert ha majd egyszer az emberek visszatekintenek erre az időszakra, látniuk kell, hogy nem hagytuk magunkat.

És talán ez az idézet nem csak a mindennapi hősöknek állított fentebbi mondatomra reflektál, hanem arra is, hogy miért is olvasok én ilyen jellegű könyveket. Egy barátom megkérdezte tőlem, hogyan tudok ennyi fájdalmat és szomorúságot elviselni. Azt válaszoltam neki, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat. Fontos, hogy emlékezzünk a mindennapi, névtelen hősökre is. Azokra, akik félelmet nem ismervén kiállltak a náci propaganda ellen, és ezért az életükkel fizettek. És azokra is, akik a túlélés érdekében némán tűrtek és becsukták a szemüket, de akkor sem szóltak egy szót sem, ha esetleg tudomásukra jutott, hogy valaki élelmet juttat a bújkálóknak.

A Nő kék csillaggal olvasása közben ismételten realizáltam, hogy a háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Még mindig, a sokadik regény olvasása közben is olykor óhatatlanul ökölbe szorul a kezem, a tehetetlen düh minden alkalommal magába szippant. Olykor olvasás közben úgy éreztem, hogy meg kell állnom egy pillanatra, mert a kis lelkem darabokra hullott egy-egy jelenet olvasása közben. Szerencsére az írónő mesterien remekül egyensúlyozott. Az egy-egy szívszaggató pillanatot mindig nyugodtabb (már amennyire a téma engedi) epizód következett. 

Az értékelés ezen pontján fontos megjegyezni, hogy a történet nagy része fikció. Bár valós eseményeken alapul Pam Jenoff regénye (az írónő szavaiból kiderül, hogy Ukrajnában tényleg a csatornákban bújtak el néhányan a túlélés reményében) az írónő azonban jócskán élt az írói szabadság lehetőségével és az egészet áthelyezte Lengyelországba. Az emberek hősiességét és bátorságát azonban igyekezett minél pontosabban és hűen bemutatni, így azt hiszem jobbul mondhatjuk, hogy az írónő mesterien zsonglőrködött a történelmi tények, illetve a fikció elemeivel egy igazán lebilincselő regényt alkotott.

A kötet két főszereplője, Sadie és Ella igazán kedves és szerethető karakter. Sadie zsidó családból származik. A gettó kiürítése közben, két másik család társaságában egy csatornamunkás segítségével elbújnak a föld alatt, és ott próbálják meg kivárni a háború végét. Hihetetlenül emberinek tűnt a karaktere. Az írónő nagy gondossággal alkotta meg a szereplőit, így abszolút nem tűnt idegennek, vagy furcsának a karaktere. A 18 éves fiatal lány nem viselte könnyen a bezártságot, olykor meggondolatlanul viselkedett, máskor pedig óriási hősiességről tett tanúbizonyságot. A barátsága Ellával furcsa és váratlan fordulat volt. A 19 éves lány véletlenül pillantotta meg őt a csatornában, és ahogy a tekintetük összefonódott, azonnal tudta, hogy képtelen lenne segítség nélkül továbbmenni. Rövid ismertségük alatt óriási hatással voltak egymás életére, az olvasó óhatatlanul is annak drukkol, hogy a háborút követően egymás szomszédságában éljék le a boldog életüket a családjukkal. De vajon megadathat neki a jövökép és a tervezgetés luxusa? Meddig bújkálhat Sadie családjával és a többi menekülttel a csatornában? És Ella meddig képes segíteni neki a kollaboráns mostohája tudta nélkül?

A regény bővelkedik az izgalmakban, engem teljesen magához láncolt a történet, a csavarra a végén pedig bevallom, én nem számítottam. Pedig utólag visszagondolva azért gyanakodhattam volna egy kicsit. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy így lett vége, bár nehezen tudta feledtetni velem a fájdalmas űrt, amit az egész regény úgy összességében bennem hagyott. 

A gettókról és a nácik zsidóellenes magatartásáról mindig megterhelő olvasni, most talán még inkább érik a látogatásom Lengyelországba és Auschwitzba. 

El sem tudom képzelni, milyen lehetett a csatornába menekülni és egy lyukban remegni és izgulni, hogy nehogy megtalálja őket a rendőrség, vagy a náci katonák. Embertelen időszak volt ez, melyet csak kis mértékben tudott ellensúlyozni a hétköznapi emberek hősiessége. 

Pam Jenoff csodálatos munkát végzett, összességében remek történelmi regényt alkotott. Azt hiszem, hogy ha a legnagyobb kedvenceim közé nem is kerül a történet, de Sadie és Ella története sokáig velem marad és remek olvasmányélményként tartom számon a jövőben. Ha szeretitek a II. világháborús regényeket, vagy a holokauszt történeteket, akkor csak ajánlani tudom nektek a könyvet. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Magnóliának. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe. 

Read More

Lisa Wingate: Fohászok ​óceánja

Sziasztok!

Lisa Wingate neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen néhány éve már volt szerencsém elolvasni egy másik regényét is. A Fohászok óceánja című regénye azonnal felkeltette az érdeklődésemet, az érdekesnek hangzó fülszövegével és borítójával. Nagy szerencsémre most lehetőségem volt elolvasni a kötet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

Tandi ​Jo Reese fiatal nő, aki minden erejét összeszedve kilépett rossz házasságából, és két gyerekével együtt visszaköltözött szülővárosába, az óceán partján fekvő, csodálatos szépségű Hatteras szigetére. Abban bízik, itt új életet kezdhet, a helyiek pedig szeretettel fogadják. Tandi az idős Iola Anne Poole-tól bérel egy kis házikót, és amikor az asszony meghal, őt bízzák meg a feladattal, hogy takarítsa ki Iola hatalmas, zegzugos viktoriánus házát.

Tandi egy különös véletlennek köszönhetően elképesztő felfedezést tesz a házban: megtalálja Iola elrejtett imádságos dobozait, amelyekbe Iola tízéves korától kezdve egészen élete végéig gyűjtötte a feljegyzéseit. A dobozokba zárva egy hosszú élet története rejtőzik – egy zárkózott, de gazdag lelki világú nő reményei és kívánságai, félelmei és gondolatai, amelyek egy rendkívüli életről tanúskodnak. A papírok hitről, útkeresésről és szerelemről mesélnek, Iola utolsó, papírra vetett sorai pedig Tandi életében is mindent megváltoztathatnak…

Lisa Wingate regénye csodálatosan megírt, szívbe markoló történet hitről és a szeretet gyógyító erejéről.

Lisa Wingate már nagyon régóta a kedvenceim közé tartozik. Több magyarul megjelent regényét olvastam, így nem is volt kérdés számomra, hogy a Fohászok óceánja is a "must have" kategória lesz számomra. Ritkán mondok ilyet, de nagy elvárásokkal vágtam bele a történetbe, de szerencsére most sem kellett csalódnom. Bár nem mondom, hogy zökkenőmentesen indult a kapcsolatom a regénnyel. Az első tizenoldalak során valahogy nem kaptam még el a fonalat. Tandi személye nagyon távolinak tűnt számomra és egyszerűen nem tudtam sem azonosulni vele, sem pedig szimpátiát érezni iránta. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben és egyre többször jelent meg Iola, úgy szippantott magába a történet, végül pedig menthetetlenül elvesztem a szavak sűrűjében. Mindig is imádtam azokat a történeteket, amelyek különböző emberi sorsokat helyeztek előtérbe némi drámai hangulattal fűszerezve, a Fohászok óceánja  pedig pontosan azt adta, amit vártam. Egy csodálatos történet a hitről és arról, hogy olykor a legváratlanabb helyeken bukkanhatunk olyan inspirációra és segítségre, mely az egész életünkre hatással lehet. 

Vannak könyvek, amelyeket az ember választ...máskor úgy érezzük, hogy a történet választ minket. Amikor egy-egy írás nagy hatással van ránk és úgy érezzük, hogy a történet bekúszik a bőrünk alá, megragadja a szívünket és többé el sem ereszti azt. Amikor annyira együtt élünk és lélegzünk a karakterekkel, hogy tudjuk, talán soha nem felejtjük el őket és az utolsó oldal elolvása után úgy érezzük, hogy bárcsak előröl kezdhetnénk az egészet. 

Nagyon nehezen tudok megszólalni a könyv elolvasása után, egyszerűen a hatása alá kerültem.  Hihetetlenül imádtam ezt a regényt, minden kétséget kizáróan Lisa Wingate egy igazi zseni. Remek érzékkel talál rá a történeteire és nagyszerű stílusban adja ezeket át az olvasóinak. Ahogy Tandi életére, úgy az enyémre is óriási hatással volt Iola. Az imádságai és élettörténete egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Rengeteg idézetet jegyzeteltem ki magamnak és biztos vagyok benne, hogy még sokáig velem majd ez a történet. Kicsit sajnálom, hogy sokkal többet foglalkozott az írónő a jelennel és Tandi életével, kicsivel több naplóbejegyzést szívsesen láttam volna. Nekem a vége kicsit elnagyoltra sikeredett, néhány plusz oldal jót tett volna a történetnek és a lezárásnak. De ez persze tényleg csak szőrszálhasogatás a részemről, mert így is megkaptam mindent, amire vágytam. 

A történet szerint Tandi, két gyermekével szeretne új életet kezdeni Hatteras szigetén. A nő nem csak rossz házasságát, hanem függéségét is szeretné maga mögött hagyni. Az elmúlt évek során rengeteg dolgot csinált rosszul. Gyermekeivel a viszonya megromlott, igazából olyan, mintha jelen sem lenne az életükben. A rossz döntések és a gyógyszerekhez való menekülés egyre távolabb és távolabb sodorta őt a normális családi élettől. Egy nap azonban megrázza magát, elmenekül és új életet kezd Outer Banks partjainál. De vajon egy anya, aki elvesztette a kamasz lánya bizalmát, képes újra építeni a kapcsolatát vele? És képes lesz arra, hogy kisfiát visszavezesse a való életbe a számítógépes játékok bűvöletéből. Tandi problémái a régmúltban gyökereznek, és megmérgezik a jelenét is. Még egy olyan idilli környezetben, mint Hatteras sem tud egyről a kettőre jutni. Egy nap azonban megtalálja Iola Anne Poole imádságos dobozait, ez pedig fenekestül felforgatja az életét. Elkezd más szemmel nézni önmagára és a környezetére is. A régi, rossz szokásait elkezdi levetkőzni, végre hinni kezd abban, hogy ő is képes bármire. Hogy az emberek szerethetik őt önmagáért, nem pedig azért, mert valamit várnak érte cserébe. Megtapasztalja, hogy milyen az, amikor egy igazi, támogató közösség veszi őt körbe és végre felismeri, hogy egyes emberek a környezetében mélységesen toxikusak és jobb lenne neki, ha őket messziről elkerülné. Óriási fejlődésen megy keresztül, a lelke megnyugszik és úgy érzi, hogy végre van valami célja az életének. Ahogy egyre inkább egyensúlyba kerül önmagával és a környezetével úgy a kapcsolata is javulni kezd a gyermekeivel. Egyre több és több mindent fedez fel Iola életéből. Az idős hölgyet sokan nem szeretik helybéliek közül, betolakodónak tartják őt. Iola viszont olyan titkot/titkokat őriz, ami mindent teljesen más megvilágításba helyezne, ha a helyiek tudnának róla. Ő viszont mélyen hallgat róla. Halála után pedig veszélybe kerül a háza is, amely mára már egybeforrt Outer Banks történelmével is. De vajon képes lesz Tandi arra, hogy megmentse Iola örökséget? Meg tudja változtatni az emberek véleményét a furcsa, idős hölgyről?

A regény cselekményét nem a vadító izgalmak teszik felejthetetlenné, sokkal inkább az érzelmek és az érzések azok, amelyek megragadják az olvasót. Lisa Wingate nagyon szépen ír, igazán remek a stílusa. Nagyon tetszett a kötet nyelvezete, az írónő olyan játszi könnyedséggel fűzi a mondatokat egymás után, mintha csak gyöngyökből készítene nyakláncot. Itt meg is ragadnám az alkalmat és szeretném egy kicsit dicsérni a fordítót, mert egyszerűen lenyűgöző munkát végzett, hiszen ahhoz, hogy a magyar olvasók is szívükbe zárják a kötetet, magyar nyelven is élvezhetőnek kell lennie. Getto Katalin remekelt, csodásan ültette át az anyanyelvünkre a lírai mondatokat és gondolatokat, így semmit sem veszített a regény a varázsából. 

Iola levelei különösen szívhez szólók, minden egyes alkalommal úgy éreztem, mintha tényleg mellettem lenne és ő olvasná fel azokat. A szereplők nem tökéletes, romantikus hősök, sokkal inkább valódi, hús vér emberek, amilyenek akár mi is lehetnénk. Olykor hibáznak, elesnek, aztán pedig felállnak. Esendőek, de erősek, mert képesek arra, hogy felálljanak és továbbmenjenek. Képesek arra, hogy fejlődjenek, kilépnek a komfortzónájukból, erőfeszítéseket tesznek azért, hogy végül révbe érjenek.

Engem ismét teljesen elvarázsolt Lisa Wingate és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is fogok még tőle olvasni. Ha valami igazán kedves és szívhezszóló történetet kerestek, akkor bátran ajánlom nektek a Fohászok óceánját. 

Végezetül pedig szeretném megköszönni a Libri Kiadónak a bizalmat, köszönöm, hogy elolvashattam a regényt, egy csodálatos történettel lettem gazdagabb. 

Értékelés: 5/4,5

Ha megtetszett a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni. 

Read More