Brodie jó kutya volt. És a jó kutyák a mennybe mennek.
Azonban Brodie nem képes továbblépni. Még nem. Bármilyen csodásnak is tűnik a túlvilág, egyszerűen nem tud megfeledkezni a kisfiúról, akit hátrahagyott. A fiúról, akit szeretett, és aki viszontszerette. A fiúról, aki még mindig veszélyben van.
Így hát Brodie megszegi a menny szabályait, és szellemként visszatér a földre, ahol két másik elveszett lélek segítségével – egy szerethető pitbull és egy zsémbes házimacska – elindul, hogy megtalálja, megmentse a fiút. Még akkor is, ha ezzel a paradicsomot kockáztatja, és lehet, hogy elveszíti a lelke halhatatlanságát. Mert ez az, amit a jó kutyák csinálnak.
Mióta olvastam W. Bruce Cameron könyveit, menthetetlenül beleszerettem a kutyás történetekbe. Egyszerűen imádom azokat a történeteket, melyek a mérhetetlenül erős kutya-ember barátságról szólnak. Mikor először megláttam az Egy kutyus két élete című könyv fülszövegét nagyon lelkes lettem, hiszen a téma azonnal megfogott a Maxim Kiadó Delfin könyveit pedig egyszerűen imádom, hiszen igényes és csodálatos történeteket ismerhettem meg ebben a kategóriában. Így nem is volt kérdéses számomra, hogy csatlakozzak-e a turnéhoz. Bár kicsit csalódottan csuktam be a könyvet és nem tetszett annyira a regény, amennyire vártam, de az biztos, hogy Brodie és Aidon története hatással van az olvasójára. Kicsit felemás érzéseim vannak, hiszen a történet rendkívül szerethető és megható, nem titkolom, a végén pár könnycseppet én is elmorzsoltam olvasás közben, mégsem tudom teljes szívemből azt mondani, hogy imádtam a történetet.
Brodie egy igazán jó kutya, aki bármire képes azért, hogy megmentse a gazdáját. Miután meghalt nem emlékszik sok mindenre, kezdetben még a saját nevét sem tudja felidézni, de a zsigereiben érzi, hogy egyszerűen nem léphet még túl. Hiába várja őt az öröklét a szivárványon túl (legalábbis én így képzeltem el ezt a helyet), képtelen arra, hogy hátat fordítson földi életének. Ahogy az elfeledett emlékképek felderengenek előtte és eszébe jut Aiden minden követ megmozgat, hogy visszamehessen a földre és megmentse legjobb barátját a gonosztól, mely rá leselkedik. Kezdetben ez a veszély pontosan olyan ködös számunkra, az olvasó számára is, mint a kiskutyának. Nem értjük, hogy miért ilyen fontos Brodie számára, hogy a halála után is vigyázzon a kis gazdájára, de ahogy haladunk előre a történetben összeállnak a kirakós darabkái. Az emlékfoszlányok segítségével szép lassan megértjük, hogy miért is mozgat meg minden követ a kiskutya azért, hogy visszataláljon Aidenhez, megértjük, hogy ki az igazi szörnyeteg és hogyan mérgezte a kisfiú életét.
Egyáltalán nincs könnyű dolga Brodie-nak, hiszen lélekként kell boldogulnia a földön. Meg kell értenie, hogy nem hatnak már rá a fizikai törvényei, meg kell tanulnia az "új szabályokat", hiszen csak így találhatja meg kisgazdáját. Bár rendkívül veszélyes a küldetés és a saját lelke a tét, mégis minden követ megmozgat, hogy megtalálja Aiden-t. A földre elkíséri őt Tuck, a szeleburdi pitbull, aki saját hibáit szeretné jóvátenni azáltal, hogy segít Brodie-nak. Igazán szerethető a párosuk, nagyszerű csapatot alkotnak ketten. Mielőtt elindultak egy angyal figyelmeztette őket, hogy vigyázniuk kell magukra és csak akkor térhetnek vissza, ha vigyáznak a lelkükre, mely fényesen és vakítóan ragyog. Tudták, hogy minden másodperccel, amit a földön töltenek fogy az erejük és egyre kevésbé ragyog a lelkük, de azzal egyáltalán nem számoltak, hogy ez a lélekszikra, annyira értékes, hogy célponttá válhatnak a földön élő sötét lelkek csak arra várnak, hogy ellopják az éltető szikrákat. Egy kutyákból álló banda azonnal lecsap Brodie-ra és Tuckra, és az első pillanattól kezdve nyilvánvalóvá teszik, hogy egyetlen céljuk az, hogy az összes lélekszikrát elragadják hőseinktől. Egy ilyen támadás során találkoznak Patsy-val, a kóbor macskával, aki fanyar és szarkasztikus stílusával azonnal leveszi a lábáról az olvasót. Mindkét kutyán látszik, hogy kényelmes életet élnek és nem igazán ismerik az utca törvényeit, így a macska éles esze többször is kihúzta őket a csávából. Ahogy fogy az erejük, egyre kétségbeesetten kutatnak a kisfú után, ráadásul a pokolfajzatok folyton felbukannak és megkeserítik a két barát küldetését. De vajon képesek arra, hogy megmentsék a kisfiút? Képesek arra, hogy legyőzzék a gonoszt még úgy is, hogy senki nem látja és nem érzékeli őket?
A karakterek rendkívül szimpatikusak, az ember nagyon könnyen megszereti mindegyiket. Brodie kicsit olyan volt amúgy, mint egy igazi Griffendéles. Nem igazán gondolkodott, csak ment a saját feje után. Bátran és minden racionalitást mellőzve csakis a szíve után ment, a következményeken csak akkor kezdett el rágódni, amikor már megtörtént a baj.
A cselekmény rendkívül izgalmas, az első pillanattól kezdve lebilincseli és magához láncolja az olvasóját. Nagyon tetszett, hogy a könyvben komoly és fontos témák is felbukkannak, ilyen például a bullying és az erőszak témaköre. Soha semmilyen formában nincs mentség arra, ha valaki megfélemlíti és bántja a gyengébbeket. A történet szerint Brodie és Tuck többször és szemtanúja lesz annak, hogy egy kisebb csoport megalázza és zaklatja a gyengébbet, és bár nem szeretnék spoilerezni, de talán Ti is érzitek, hogy a kutyus visszatérése a földre is ezzel a témával van összefüggésben. Mivel alapvetően ez a regény a fiatalabb korosztálynak szól, így kiemeten fontosnak tartom, hogy találkozzanak ezzel a témakörrel és lássák, hogy ez a viselkedés semmilyen formában nem megengedett.
Az egyetlen bajom a könyvvel az a szöveg volt. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, ahogy ez a regény meg van írva. Nem tudom, hogy a fordításnak köszönhető-e a dolog, vagy már az eredeti szöveg is ennyire furcsa, de nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. A legjobban a visszatérő mondatok idegesítettek. Volt egy pont, ahol az is eszembe jutott, hogy ha még egyszer azt a mondatot olvasom, hogy "Brodie/Tuck az a típusú kutya volt, aki...." akkor iszok valamit. Ugyanígy zavartak a túlmagyarázások, a szóismétlések és a teljesen logikátlan, minden észérvet mellőző események is. Amikor azt olvastam, hogy Brodie tudta, hogy nincs értelme ugatnia, és tudta, hogy senki nem hallhatja őt, és hogy a lélekdarabkáit is veszélyezteti ezzel a dologgal, de ennek ellenére vett egy mély levegőt és ugatni kezdett, na itt kicsit elvesztett a történet és feltettem magamnak a kérdést, hogy oké, de miért. Tényleg nagyon kedves és szerethető a történet, de valahogy olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel a szövegezzésel egyáltalán nem vagyok kibékülve. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a célközönség, de az eddigi általam olvasott Delfin könyvek elkényeztettek és felnőttként is tudtam élvezni a történetet. Az Egy kutyus két életénél azonban valami miatt egyszerűen nem így éreztem, és bár a könyv alapját és a cselekményt nagyon szerettem, mégsem tudom azt mondani, hogy imádtam a történetet. Az sem kizárt, hogy ez az egész W. Bruce Cameron hibája, akinek a könyvei szerintem zseniálisak és nagyon nehéz felülmúlni, vagy legalábbis megközelíteni azt a szintet, ahogy ebben a műfajban alkot.
A borítót nagyon szeretem, hihetetlenül kis aranyos lett, jól tükrözi Aiden és Brodie kapcsolatát.
Az Egy kutyus két élete összességében egy igazán kedves és szerethető történet, mely a szeretet és a barátsát erejéről szól. Az utolsó oldalak nagyon meghatóak, azt a részt egyszerűen imádtam. Bár a szöveg nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, mindezek ellenére azonban szeretném kiemelni, hogy ez nem jelenti azt, hogy ez egy rossz könyv lenne. Sőt, nyugodt szívvel ajánlom a fiatal korosztálynak és azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek a könyv iránt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése