Mielőtt kezembe vettem a könyvet nagyon sokat gondolkodtam a
fülszövegén. Bevallom kicsit aggódtam is. Vajon mennyire fog hasonlítani
azokhoz a könyvekhez, amiknek hasonló az alaptémája? Miben fog nekem újat mondani? Mennyire lesz
más, mint az „Egy nap” vagy éppen az „Ahol a szivárvány véget ér”.
Szerencsére bár az alaptörténet hasonló, számtalan olyan egyedi értéke
van a könyvnek, ami semmi mással nem összehasonlítható.
A történet szerint Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg
New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét
örökre megváltoztatja. Amikor egy évvel később megint találkoznak, egymásban
találják meg az élet értelmét. Egy ideig boldogan élnek együtt, de aztán Gabe
valami sokkal nagyobb volumenű dologra vágyik. Szeretne valami olyan dolgot
csinálni, aminek igazán van értelme. Különböző tanfolyamokra jár, majd egy
nagyszerű lehetőség folytán fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten. Lucyt New
York-hoz köti a munkája. Imádja amit csinál, számára legalább olyan fontos ez a
munka, mint Gabe-nek a fotózás. A következő tizenhárom évben újra és újra
egymáshoz sodorja őket az élet. Hiába választják el kontinensek őket, mindig
van helyük egymás szívében.
Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy
és Gabe életét követi nyomon. Fő kérdése, hogy lehet összeegyeztetni a
szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot?
A főszereplők karaktere eléggé megosztó volt számomra. Alapjáraton
egyiket sem kedveltem, talán egy kicsit idegesítettek is. Viszont mivel nem
voltak idealizálva a szereplők, ezért abszolút emberinek éreztem a történetet
és talán pont emiatt volt ennyire szerethető az egész történet.
Lucy alapjáraton egy teljesen átlagos fiatal lány, aki látta és átélte
szeptember 11. borzalmait. Ettől az átlagfeletti élménytől gyökeresen
megváltozott az élete. Találkozott Gabe-bel és ezzel elkezdődött az életük
története.
A könyv bizonyos részeiben idegesített, hogy Lucy képtelen értékelni
azt, amije van neki. Ő lehetne a világ legboldogabb embere. Mellette van
Darren, aki igazán szereti és stabilitást nyújt neki. Családja lesz, egyre
feljebb jut a karrierjében a ranglétrán is. Ennek ellenére mindig csak Gabe-re
gondolt. Akárhányszor felbukkant, vagy hallatott magáról a fiú, Lucy mintha
megfeledkezett volna mindenkiről, aki az életében fontos szerepet tölt be és
újra azzá a fiatal lánnyá változott, aki még együtt van élete szerelmével.
Gabe esetében pedig zavart, hogy minden egyes döntésében tulajdonképpen
csak saját magára gondolt. Nem vette figyelembe, hogy Lucy új életet kezdett,
valahogy mindig visszarángatta őt a közös kis világukba, a közös múltjukba.
Ráadásul talán azzal a biztos tudattal tette mindezt, hogy közös jelenre, vagy
jövőre nem igen volt esélyük.
Darren alapvetően egy jóravaló és kedves figura, aki igazi stabilitást
tud biztosítani Lucy-nak. Fontos kiemelni azonban, nagyon zavart, hogy nem
tisztelte kellőképpen a lány karrierjét, vágyait és álmait.
A fény, amit elvesztettünk egy gyönyörű romantikus regény az első
szerelem elpusztíthatatlan erejéről. A történet nagyon érdekes, egyáltalán nem
a megszokott írásmódot kapjuk. Lucy tolmácsolásában ismerhetjük meg a két
fiatal történetét. Olyan az egész, mint egy visszaemlékezés. Mintha Lucy egy
monológba sűrítené minden emlékét és érzését Gabe-bel kapcsolatban. Az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a
történéseket. Részesei vagyunk minden pillanatnak és érzelemnek.
A könyv
elejétől kezdve ott lebeg az olvasó előtt az a kérdés, hogy vajon mi miatt ez a
bensőséges tolmácsolás, miért így ismerjük meg a történetet. Pontosan emiatt a
történetmesélés miatt, biztos voltam a könyvvégében. Nem tudtam, hogy mi és
hogyan fog megtörténni, de igazi meglepetésként az ért volna, ha a könyv
pozitív befejezést kapott volna. Valahogy a cím, a történetmesélés, a hangulat
determinálta számomra a könyv végét.
Szerencsére a történet nem egy átlagos limonádénak is nevezhető szerelmi
történet. Ez a szerelem egyszerre gyönyörű, mindent elsöprő és fájdalmas.
Olyan, mintha egy kést forgatnának az ember szívében.
Fontos kérdéseket vet fel a könyv. Milyen az ideális párkapcsolat?
Milyen az ideális társ?
Az a jó, ha állandó tűz és lobogás van a kapcsolatunkban? Ahol minden
egyes érintés és minden egyes másodperc olyan, mintha az első lenne? Mire van
szükségünk? Egy stabil, szeretetteljes háttérre, vagy az örökös lobogásra?
Egyáltalán egy kapcsolat állhat-e örökös lobogásból és tűzből? Lehet-e
egyszerre egy kapcsolat mindent felemésztő és perzselő, ugyanakkora stabil is,
amire az egész életünket felépíthetjük?
Én személy szerint nem tudom, hogy ezekre a kérdésekre van-e egyetemes
válasz. Nem tudom azt sem, hogy ez a két dolog megfér-e egymás mellett. Egyedül
azt tudhatom, hogy én mit részesítenék előnyben.
A történetben fő hangsúly azon van, hogy bár Lucy és Gabe talán
egymásnak teremtettek, talán tökéletesek lehettek volna együtt, mégsem sikerült
nekik. Minden egyes döntésük tovább növelte azt a szakadékot, ami közöttük
épült. Ez a szakadék sokszor könnyen áthidalható volt egy érintéssel, vagy csak
azzal, hogy egymásra gondoltak. De kérdéses, hogy ez a híd mennyire lett volna
tartós.
Nagyon szerették egymást, ez nem kérdés. De ez sajnos nem volt elég. A
katasztrófa, amikor találkoztak nagyon megváltoztatta őket. Mindkettejük a
saját álmainak akart élni, s olyan munkát végezni, ami igazán fontos, aminek
van értelme. Ez pedig talán fontosabb volt számukra mindennél. Még a
kapcsolatuknál is. Hiszen önmagában a perzselő szerelem nem ér semmit. Hiába
szerették egymást, nem tudtak kapcsolatban maradni. Itt felvetődik egy újabb
kérdés. Ha nem élték volna át közösen a tragédiát, akkor lett volna lehetőségük
a közös jövőre? (Szerintem igen.) Viszont tudjuk, hogy a tragédia hozta őket
össze. Talán akkor nem is ismerték volna meg egymást. Ez az igazi 22-es
csapdája.
Talán már a megismerkedésükkor kódolva volt, hogy ők csak egymás fényei
lehetnek. Hogy az a feladatuk, hogy inspirálják egymást, nem pedig az, hogy
hosszú és boldog életet éljenek együtt.
Nem tudom kellőképp kihangsúlyozni, mennyire egyedi kötetről beszélünk.
Már a formája megadja az alaphangulatot, de a témaválasztás is az olvasó
érzéseit.
A könyv borítója mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Egyszerűen
gyönyörű. Igazi gyöngyszem az ember polcán.
Összességében nekem nagyon tetszett a könyv témája és az, hogy milyen
fontos kérdéseket véltem felfedezni benne. Nagyon tetszett, hogy nem egy
könnyed történet volt, szeretem azokat a könyveket, amiknek súlya van. Ha ti is
szeretitek az ilyeneket, akkor bátran ajánlom. Azonban, ha egy kedves és
könnyed olvasmányra vágysz, akkor várj még a megfelelő pillanatra. Inkább akkor
olvasd el, ha egy drámai és fájdalmas történetre vágysz.
