Sziasztok!
A Magnólia Kiadó jelentette meg Ashley Poston: Hét év távolság című regényét, mely egy varázslatos időutazásra visz, megmutatja hogyan találkozhat a múlt és a jelen a szerelem segítségével. Kövesd az állomásokat és a játék megfejtéséért cserébe meg is nyerheted ezt a megható, egyben felemelő történetet a kiadó felajánlásában.
Aztán amikor beköltözik néhai nagynénje lakásába, és váratlanul egy idegent talál a konyhában – egy kedves tekintetű, délies akcentussal beszélő férfit, aki rajong a citromos pitéért –, meginog gondosan kitalált menekülési stratégiája. Ugyanis van valami a férfiban, aminek korábban képtelen lett volna ellenállni. És könnyen lehet, hogy most sem lesz képes.
Csakhogy a férfi a múltban él. Egész pontosan hét évvel korábban. Clementine pedig hozzá képest hét évvel előrébb a jövőben.
Hallotta a nagynénjétől, hogy a lakás egy hurok az időben, ahol egybefolynak a pillanatok, akár az akvarell színei. Ahogy azt is, hogy a szerelemben nem az idő számít – hanem az időzítés.
Clementine pedig attól tart, hogy hét évvel elkésett.
Ashley Poston neve már nem volt ismeretlen számomra, a tavalyi évben olvastam a Halott romantika című regényét és az évem kedvenc romantikus regénye lett. Emiatt nagy várakozásokkal tekintettem a Hét év távolságra is. Mindig veszélyes, ha az ember elvárásokat támaszt egy regénnyel szemben, hiszen így könnyen csalódhat, de szerencsére ebben az esetben erről szó sem volt.
Ashley Poston könyve teljesen levett a lábamról. Mikor elolvastam a fülszöveget, azonnal az egyik kedves romantikus filmem (Ház a tónál) ugrott be, így egy másodpercig sem volt kétséges számomra, hogy elolvasom-e a Hét év távolságot. Nemcsak a történet, de maga a mondanivalója is elvarázsolt. Annyira imádtam, hogy miután elolvastam, felhívtam az anyukámat, hogy legközelebb mikor megyek haza, viszem is neki a könyvet.
A regény cselekményét nem a vadító izgalmak teszik felejthetetlenné, sokkal inkább az érzelmek és az érzések azok, amelyek megragadják az olvasót. Ashley Poston nagyon szépen ír a veszteségről és a gyászról, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy egy másodpercig sem hat nyomasztónak a regénye. A könyv az időzítés fontosságáról, és a szerelemről szól. Arról, hogy egy veszteség után miként találhatunk önmagunkra és arról, hogy néha el kell engednünk a dolgokat ahhoz, hogy aztán újra rátalálhassunk.
Clementine egy kiadó sajtósaként dolgozik, teljesen beletemetkezik a munkájába. Már fiatalon elhatározza, hogy egészen a csúcsra tör és a szakmája egyik legjobbja lesz. Hét évet tölt a munkahelyén és mikor már kartávolságra kerül az álompozíció szép lassan ráébred arra, hogy talán mindvégig rossz nyomon járt. Régen sokat kalandozott nagynénjével (Analeával), kalandoztak és esőben táncoltak. Tőle tanulta meg, hogy az életet jelentéssel kell megtölteni és azt, hogy minden körülmények között kergesse a holdat. Clementine azonban mégis inkább úgy döntött, hogy két lábbal áll a földön és a szakmaiságot helyezi előtérbe. Már nem tartott minden utazásra a nagynénjével, de azért szántak időt arra, hogy közösen kalandozzanak valahova. Amikor azonban Analea elhunyt, Clementine még jobban begubózott. Amikor azonban beköltözik néhai nagynénje lakásába, és váratlanul egy idegent talál a konyhában meginog gondosan kitalált menekülési stratégiája. Ugyanis van valami a férfiban, aminek korábban képtelen lett volna ellenállni. És könnyen lehet, hogy most sem lesz képes. Az egyetlen gond csak az hogy a férfi a múltban él és az egyetlen kapocs közöttük a lakás. A lakás ugyanis nem más, mint egy furcsa időhurok, ami hét évvel a múltba, vagy hét évvel a jövőbe repíti az embert. Csupán az itt és most van, ahogy elhagyják a lakást, a varázslat megszűnik és ki tudja mikor kerülnek vissza újra ugyanarra a síkra. A lakásban csak két szabály van. Az első, hogy amikor belép az ember, mindig vegye le a cipőjét. A második pedig az, hogy soha ne essen az ember szerelembe a lakásba. Clementine az első szabályt már megszegte és vészesen közel kerül ahhoz, hogy a másodikat is áthágja. Vajon szövődhet igaz szerelem két olyan ember között, akik csupán néhány napot tölthettek el közösen a négy fal között? Vajon lehet még jó az időzítés Clementine és Iwan számára, találkozhatnak valamikor a lakáson kívül is?
Nagyon szerettem, hogy Clementine az irodalmi világhoz kötődik. Mindig jó érzés olyan könyvet a kezembe venni, melyben az olvasás és a könyvek a szereplők szerves részét képezik. A kötet szereplői nem idealizált és túlmisztifikált romantikus hősök, hanem valódi hús-vér emberek, akik sokszor és sokat hibáznak. És bár nagyon furcsa ezt mondani, de rendkívül életszagú a történet is (igen, még úgy is, hogy mágikus realizmus a műfaja). Úgy gondolom, hogy sokan tudunk azonosulni azzal a problémával, amikor úgy érezzük, hogy megrekedünk, hogy elveszítjük a kapcsolatot régi önmagunkkal. A Hét év távolság nem csak egy nagyszerű romantikus történet, hanem egy igazán kerek és remek írás arról, hogy miként fedezhetjük fel újra a régi énünket.
Clementine rengeteget fejlődik, a szemünk előtt válik a saját romantikus történetének főszereplőjévé. Ahogy haladunk előre a regényben, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy képes legyen megélni az érzelmeit, szép lassan lebontja a saját maga által teremtett falakat. Iwan karaktere is nagyon szerethető. Sokáig aggódtam Clemetinenal együtt, hogy micsoda változásokon is ment át hét év alatt, de ahogy Clementine, úgy az olvasó is szép lassan ráébred arra, hogy semmi sem lehet állandó. És az, hogy valaki megváltozik hét év alatt, még nem jelenti azt, hogy teljesen kifordult önmagából. Egyszerűen csak meg kell látni újra benne azt, amit akkor. Hiszen a lényeg úgysem változik. Lehetnek új céljaink, esetleg új karrierünk és új dolgokba kezdünk, de a személyiségünk és a lényünk valójában nem, vagy csak alig változik. Természetesen az élet formál minket, mindannyian fejlődünk és változunk, de az alapszemélyiségünk az örök.
Nagyon szerettem a könyv végén látható bónusz tartalmakat, az olvasói kalauzt és az írónő könyvlistáját. Nagyon elgondolkodtatott az a gondolat, hogy a könyvek tulajdonképpen olyanok, mint az időkapszulák, hiszen a szerző, aki megírta az adott könyvet, jelen esetben Ashley Poston a Hét év távolságot, már korántsem ugyanaz a személy, mint amikor befejezte anno a kötet kéziratát. A személyiségének egy darabját kapszulába zárta és megőrizte a regény. Nagyon tetszik nekem ez a gondolat.
Óriási dicséret illeti a fordítót, Heinisch Mónikát, aki meglépte azt, amit sokszor nem mernek a fordítók és Clementine becenevét (Lemon) nem fordította le. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy nem akarta megerőszakolni és úgy érezte, hogy az eredeti formában is érthető. Köszönöm!
Az élfestés nagyon cuki, tökéletesen illik a regényhez. Nagyon tetszik.
Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet. Azt hiszem, hogy tényleg megtaláltam végre a kedvenc romantikus szerzőm. Biztosan nem most olvastam utoljára a szerzőtől, most már minden könyvét sorra szeretném keríteni. Ha egy igazán jó, szerethető mégis komolyabb mondanivalóval bíró romantikus regényre vágytok, akkor csak ajánlani tudom. Olvassátok, szeressétek!
Értékelés: 5/5
Ha a bejegyzésem után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni.
Nyereményjáték
A regény meghatározó jellemzője az idősíkok keveredése, mely népszerű téma a filmek között is. Találjátok ki a képek alapján a film illetve sorozat címeket! A feladat a szokásos, a megoldást írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő sorába.
Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.
AZ ÉN KÉPEM
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése