A fogyatékosság egy olyan
hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás,
amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes,
hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. Ahogyan a
fogyatékosság, úgy a fogyatékosok történelmi megítélése is koronként és földrajzilag
változott. Volt időszak, amikor az utca embere nem is igazán találkozhatott
látássérült, vagy mozgássérült emberekkel, „elrejtették” őket különböző
intézetekben.
Manapság ez már teljesen
máshogy van. A gyógypedagógia folyamatos fejlődésének köszönhetően egyre több
és jobb segítő technikák látnak napvilágot, amelyek komoly támogatást jelentenek
a fogyatékkal élők számára. Mivel egyre több és több fogyatékos személlyel
találkozhatnak a gyerekek akár az utcán, akár a tömegközlekedésen, ezért fontos
megtanítani nekik, hogy nem kell félni ezektől az emberektől. A
szemléletformálás rendkívül fontos. A mai világban nem kell nagy dolog ahhoz,
hogy valakit kipécézzenek egy osztályban. Nem kell sem fogszabályzó, sem pedig
szeplő ahhoz, hogy valakit megalázzanak osztálytársai. Elég, ha kicsit
gyengébb…azonnal rászállnak a többiek. Pontosan ezért ilyen fontos ez a könyv.
A szociális érzékenyítés egyik sikeres eszköze lehet ez az olvasmány.
Barmok nyilván mindig
voltak és vannak is. Van egy látássérült barátom, cifrábbnál cifrább dolgokat
mesélt már nekem. A vicces és jópofa történetek mellett sajnos akadnak
borzalmasak és teljes mértékben megalázó sztorik is. Amikor azt mesélte, hogy
egyszer azt mondták neki, hogy nem értik ilyen embereket miért engednek ki az
utcára…kicsit azért elvesztettem a hitemet az emberiségben.
No de elég is a
bevezetőből, lássuk miről is szól a könyv. A történet szerint Vlad új srác a
suliban. Remek a stílusa, megnyerő a külseje, elbűvölő a mosolya. Amíg ül, azt
hinné mindenki, hogy a fiatal csajszik álma. De ha feláll és elindul, a térdei
összekoccannak, a mozgása rendezetlen, egyensúlya ingatag: születésétől fogva
mozgássérült. A jópofa, érzékeny és szókimondó fiú gyorsan barátokra tesz
szert, akik szívvel-lélekkel mellé állnak, hogy megvalósíthassa álmát. Az
iskolában elindult egy új program, amelynek segítségével integrálni szeretnék a
fogyatékos gyerekeket. Egy egész kis csapat gyűlik össze. Megismerünk egy
Down-szindrómás srácot, és egy kerekesszékes lányt is. A könyv egy szívmelengető
történet szerelemről, barátságról, másságról, elfogadásról, amely bebizonyítja,
hogy még ha két lábbal is (alig) áll az ember a földön, attól még elérheti a
csillagokat.
A könyv nagyon rövid,
könnyed hangvételű és igazán olvasmányos. Bármikor egy 13-14 éves kezébe adnám,
annak érdekében, hogy empatikusabb és figyelmesebb legyen a jövőben. Az egész
könyv egyik legerősebb idézete a következő:
„– Várj csak,
tulajdonképpen mit mondtál Flachard-nak?
Lehajolok, hogy felvegyem
a táskámat meg a többi holmimat. Kicsit megbillenek, de sikerül nagyjából
függőleges helyzetben maradnom. Rátámaszkodom Monique-ra. Monique a botom.
– Azt mondtam neki, hogy
ezer okból lehet szeretni vagy tisztelni a fogyatékosokat, de csak azért
semmiképpen sem, mert fogyatékosok. Lehetünk például viccesek, helyes srácok,
konyhaművészek, jó fejek. De lehetünk síkhülyék is. Síkhülyék, mint bárki más.
Se jobban, se kevésbé. Szóval megfelelő okból tiszteljen bennünket, igazgató
úr. Na, hát ezt mondtam Flachard-nak. Úgy nagy vonalakban.”
Ez az a dolog, amit mindenkinek meg kellene tanulnia.
Nem szabad a fogyatékossággal élőket sem sajnálni, sem pedig azért szeretni,
mert szegény elesett kis báránykák, akiknek szüksége van a társadalmi
megbecsültségére. Annyiféle ember van a földön, a nagy számok törvénye alapján
simán találkozhatunk goromba mozgássérülttel, vagy bunkó látássérülttel is.
Pontosan ugyanolyan emberek, mint mi. Ugyanúgy van jó és rossz napjuk, sokszor
idegesítőek. Nem kell csak azért igazat adni valakinek, mert nem lát….simán
elküldhetjük melegebb éghajlatra, ha megérdemlik. Nincs szükségük különleges
bánásmódra. Ennek a megértésében segít a könyv. Megtanítja a fiatalokat arra,
hogy a fogyatékosság nem jelenti azt, hogy a másik egy furcsa űrlény egy távoli
bolygóról. Pontosan ugyanolyan, mint ő, csak éppen nem megy egyenesen, nem
hall, nem lát, kerekesszékben van. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az
értelmi fogyatékosság sem félelmetes, vagy ijesztő, mindenkivel meg lehet
találni a közös hangot, ha valaki veszi a fáradtságot és megkeresi azt. A könyv
bemutatja, hogy a barátságoknak egyszerűen a fogyatékosság nem lehet akadálya,
zseniális is nagyszerű üzenet.
A karakterek kedvesek és
szimpatikusak voltak. Nekem kissé utópisztikus volt a történet, de nagyon jól
esett a kis lelkemnek ilyesmit olvasni. Ha elég sokan megismerik ezt a könyvet,
talán tényleg így történik majd minden a való életben is.
Amúgy nagyon érdekes
volt, hogy a sok személyiség miatt rengeteg szemszögből szemlélhetjük a
fogyatékkal élőket. Megismerjük az igazgató(helyettes)t, akinek minden csak
nyűg és tulajdonképpen semmi kedve ehhez az egész dologhoz, nem akar
asszisztálni semmihez, csak a sorozatai érdeklik. A „dehátazé” emberek, akiknek
semmi baja nincs a fogyatékosokkal, dehátazé….Ott a nagypapa, aki úgy tesz,
mintha Vlad nem is lenne fogyatékos, vagy megemlíthetjük az anyukáját is, aki
számára az ő fia a leghelyesebb az egész földön. A könyv főbb szereplői is nagyon
különböznek egymástól. Van olyan szereplő, aki mindig lelkes és optimizmusa
mindenkit megfog, és van olyan, aki kicsit pesszimistább.
Összességében egy igazán
kedves és barátságos könyv a Bicebóca szívek és bátran ajánlom mindenkinek. A
karakterek szimpatikusak és igazán szerethetők. A történet könnyed,
szívmelengető olvasmány. Én mindenképpen elteszem ezt a könyvet és majd a
jövőben a gyermekeim kezébe adom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése