#szuperszemélyes - Az első évfordulónk

Egy éve….

Ez a mai nap nagyon különleges számomra, ezért úgy gondoltam írok róla egy kis szösszenetet nektek. Sok mindent nem tudtok még rólam, ezért mesélek egy kicsit nektek magamról és arról, hogy mért jelent olyan sokat nekem ez a nap.

Egy éve ezen a napon nagy dolgok történtek az életemben…összeházasodtunk Miklóssal. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, életnek, Istennek, végzetnek stb-nek, hogy megismertük egymást.

Nem vagyok túl sikeres a kapcsolatok terén, valahogy mindig pórul jártam. Nagyon sokat csalódtam az emberekben, össze sem tudnám számolni nektek, hogy hányszor maradtam már egyedül.

Az a típusú ember vagyok, aki hajlamos azonnal a maximumot nyújtani egy kapcsolatban és cserébe soha nem kapok semmit. Van egy barátnőm, vagyis igazából volt egy barátnőm…róla szeretnék mesélni nektek egy kicsit. Mindig segítettem neki, amikor szüksége volt rám. Volt, hogy sírva felhívott én meg azonnal átmentem hozzá egy tábla csokival és meghallgattam a problémáit. Sokszor előfordult, hogy megbeszéltünk egy találkát….és ő egyszerűen nem jött el. De igazából az is rendszeres volt, hogy csomót késett, de nem szólt róla. Mindezek ellenére én mindig segítettem neki. Novemberben megígért nekem valamit, és nagyon nagy szükségem lett volna rá. Ne gondoljatok túl nagy dologra, csak egy Harry Potteres dolgot kellett volna átvennie nekem. Megkérdeztem többször is, hogy számíthatok-e rá…és azt mondta, hogy igen. Aztán egyszercsak nem reagált semmire. Ne értsetek félre. Nem az a baj, hogy nem segített végül, hanem az, hogy nem volt képes velem közölni a dolgot. Soha nem kaptam segítséget…én mindig itt voltam, cserébe még egy egyszerű kis dolgot sem volt képes megtenni nekem. Azóta sem válaszol az üzenetre, igazából olyan, mintha soha nem is ismertük volna egymást. És ez egyáltalán nem egyszeri eset. Annyi barátom volt a múltban, akik meguntak, vagy csak akkor kellettem nekik, amikor bajban voltak…cserébe viszont nem várhattam semmit tőlük.

Pontosan ezek miatt vagyok hálás, hogy az életemben legalább egy olyan kapcsolatom van, amiben bízhatok és amiben nem kell félnem attól, hogy nem számítok a másiknak. Boldog vagyok, hogy egymásra találtunk anno Miklóssal.

Elviseli a könyv és Harry Potter mániámat, nem szól egy rossz szót sem, amikor hazaállítok a sokadik könyvvel. Mellettem volt, amikor borzalmas volt a munkahelyem. Hogy őszinte legyek ez egy olyan időszak volt az életemben, amikor teljesen, totálisan szétestem.

2015-ben fejeztem be az egyetemen a mesterszakot. Nagy álmokkal és tervekkel vágtam neki az egész mindenségnek, de hamar rájöttem, hogy milyen nehéz frissdiplomásként elhelyezkedni. Rettegtem, féltem, hogy soha nem lesz munkám, ezért elvállaltam egy olyat, amiről már akkor tudtam, hogy nem az én világom. 2 év alatt eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel semmi és senki. Csak a túlélésre játszottam. Ahhoz, hogy el tudjam látni a feladataimat 3x annyi energiát kellett mindenbe befektetnem, mint normális esetben. Utáltam minden reggel munkába menni és utáltam ott lenni. Egyszerűen kiégtem. Nem volt semmihez sem kedvem. Nem volt kedvem találkozni a barátaimmal, nem volt kedvem szervezni az esküvőt, nem volt kedvem a blogomba írni, sem képeket feltölteni az oldalamra. Egyszerűen semmihez nem volt kedvem. Elég gáz állapot 27 évesen azt kell, hogy mondjam.  Nagyon sok időbe telt, mire eljutottam oda, hogy képes legyek tenni ez ellen, hogy képes legyek végre lépni.

Szerencsémre kaptam egy váratlan lehetőséget, szóval 1,5 éve megtaláltam végre a helyem. De ami miatt igazán szerencsés vagyok, az Miklós. Ha nem lett volna mellettem ebben az igencsak labilis és fájdalmas időszakban, nem is tudom, hogy mit lett volna velem. Az egyetlen pozitív dolog volt az életemben. Nagyon nehéz volt elviselni engem, nagyjából az instant depresszió állapotában voltam, ő mégsem hagyott a földön a saját fájdalmamban fetrengeni, hanem igyekezett segíteni talpra állni.

Olyanok vagyunk mi egymásnak, mint borsónak a héja. Nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra. Néha persze agyonvernénk egymást egy péklapáttal, de ez azt hiszem, hogy ez normális. Mindig vannak bukkanók és problémák egy kapcsolatban, a kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e oldani azokat. Toleráljuk egymás hülyeségeit….én elviselem, ha bekapcsolja a konzolt és játszik, ő pedig elviseli, ha könyvet, vagy könyves kiegészítőt veszek. Néha összeveszünk azon, hogy nem csinál jó képet nekem/rólam az oldalamra….aztán pár percre rá nagy duzzogva mégis csak összehozunk valamit ketten. Sokat járunk moziba (főleg az ő kedvéért)…de hát ez van…ő is sok mindenben enged nekem.

Nagyon hálás vagyok, hogy megtaláltuk egymást, és nagyon remélem, hogy még sok-sok évig fogjuk idegesíteni a másikat.

Képzeljétek….Handmade by Julie V. Scott csodálatos gyertyát készített nekünk. Az a tervünk, hogy minden évben a házassági évfordulónkon meggyújtjuk a gyertyát. Azt hiszem lesz a mi nagy évfordulós hagyományunk. J

Kicsit összevissza lett ez a bejegyzés, de azért köszönöm, hogy elolvastátok. J

Még anno írtam egy kis bejegyzést az esküvőről is, ha van kedvetek lessétek meg azt is:
https://csakolvassblog.blogspot.com/2018/08/szuperszemelyes-nagy-nap.html