Sziasztok!
Colleen Hoover regényeit már nem kell senkinek bemutatni,nekem azonban még óriási lemaradásaim vannak az írónő munkássággával kapcsolatban. Több könyve is van, amit eddig nem sikerült sorra keríteni, ezért eddig az volt a célom, hogy szép lassan pótoljam a hiányosságaimat. Határozottan azt éreztem, hogy a Hopeless (Reménytelen) című regénye az egyik legnagyobb hiányosságom, de valahogy soha nem volt időm/kedvem/lehetőségem elolvasni. Mielőtt azonban rátérnek arra, hogy mi volt az olvasásom apropója és hogyan tetszett a történet, lásssuk miről is szól a regény.
Készen állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?
Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.
A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.
A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…
Őszinte leszek veletek, rengeteget gondolkodtam azon, hogy írjak-e a blogon erről a kötetről. Tudom, hogy sokatoknak ez a kedvenc CoHo regénye, így nem akartam senkit sem megbántani a markáns és talán kissé kíméletlen véleményemmel. De aztán eszembe jutott, hogy mindig is arra buzdítottam a követőimet és olvasóimat, hogy vállalják a véleményüket, még akkor is, ha azzal a kisebbségbe tartoznak. Egy bloggernek és tartalomgyártónak szerintem óriási a felelőssége. A különböző platformokon több száz/ezer/tízezer embert érhet el, így a szavának súlya van. Bár én csak egy kis hal vagyok ebben a nagy tengerben, sőt óceánban, de azért biztos vagyok benne, hogy annak, aki olvassa a véleményemet, igenis számít, hogy mit mondok és teszek. Attól leszünk szerintem hitelesek, ha a jó élményeink mellett a negatív csalódásainkról is írunk. Hiszen nincs olyan, hogy minden könyv egyformán tetszik. Ha elhallgatnám, hogy mennyire mélységesen csalódtam CoHo ezen regényében és nem írnám le a vele kapcsolatos aggályaimat, akkor hol marad az általam olyan nagyra tartott hitelesség? Szóval összeszedtem magam és megírom a népszerűtlen véleményemet a regényről.
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában tárjam elétek a véleményemet, mert nem akartam olyan kritikát írni, amiben csupán az én keserűségem jelenik meg. Nem szeretek lehúzni regényeket, mert az a szép az olvasásban és a könyvek szeretetében, hogy mindenki szívének más és más műfaj kedves. Van, aki él hal a romantikus ponyváért, mert egyszerűen kikapcsolja és ellazítja, mások pedig képtelenek elviselni azt. Ez pedig pontosan így szép és jó. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy megbántok másokat a véleményemmel, de aztán rájöttem, hogy az értékelésem minden egyes mozzanatát alá tudom támasztani egy példával, így egyáltalán nem légből kapott, ész nélküli kritikát írok nektek. Nem vagdalkozom, nem minősítek senkit, csupán leírom az érzéseimet és őszinte véleményemet. Szóval arra kérek mindenkit, aki idáig eljutott és tetszett neki a könyv, ne bántódjon meg a véleményemen. Vonja meg a vállát és gondoljon arra, hogy hát igen...ízlések és pofonok.
Az elmúlt években nagyon közel került hozzám Colleen Hoover munkássága. Rengeteg könyvét olvastam, ám még mindig akadnak hiányosságom. A Hopeless című regénye ezer éve a TBR listámon csücsült, már évek óta a polcomon áll olvasatlanul, de valahogy soha nem alakult úgy, hogy elolvassam. Már sokan tudjátok, hogy az All Your Perfects (Minden tökéletesed) című regény lett a legnagyobb kedvencem eddig Colleen Hoover tollából, így mindenképpen szerettem volna sorra keríteni a Finding Perfect című rövid írását is. Aztán megláttam, hogy ez a műve erőteljesen összefügg a Finding Cinderellával (Helló, Hamupipőke) ami meg összefügg a Hopeless-szel (Reménytelen), én viszont ezeket még nem olvastam. A teljes élmény miatt semmiképpen sem akartam kihagyni a Finding Cinderellát, így azt beszereztem. Aztán Lilla (Dreamworld bloggerinája) felhívta a figyelmemet, hogy ha egyszer a Hopelesst is sorra szeretném keríteni, akkor ez a kisregény elspoilerezi, szóval így végül arra is rávettem magam. Szóval durva belegondolni is, de ahhoz, hogy Quinn és Graham történetét végül le tudjam a szívemben zárni, elolvastam még két másik könyvet is érte. Utólag úgy érzem, hogy feleslegesen szívattam meg saját magamat, de persze később mindig okosabb az ember. De mivel az elhivatottságom nem ismert határokat, így mindenképpen szerettem volna Sky és Holder történetét is megismerni.
Az első reakcióm a könyv elolvasása után az volt, hogy egyértelműen öreg vagyok már CoHo első regényeihez. Teljesen más szemmel néztem erre a kötetre 33 évesen, mint mondjuk 20-23 évesen néztem volna. Azt hittem, hogy egy igazán szívbemarkoló és lebilincselő olvasmányban lesz részem, hiszen általában nagy hatással voltak rám az írónő könyvei, de hamar rá kellett jönnöm hogy a Reménytelen nem az én regényem.
A történet első felében nem igazán történt semmi izgalmas, csupán annyi, hogy magamban megállapítottam, hogy talán emiatt éri az írónőt az a kritika, hogy a toxikus kapcsolatokat romantizálja.
Rengeteg komoly és fontos probléma jelenik meg a kötetben, melyek megfelelő ábrázolása esetén komoly és mély családi drámával találhattuk volna szemben magunkat. Mindegyik téma egyenként is komoly és mély traumaként szőheti át egy család mindennapjait, együtt azonban garantáltan olyanok, mint egy érzelmi hurrikán és cunami. Teljesen letaglózó elemi erővel bírhatnak és nyomorba döntheti az olvasó szívét és lelkét. Egy jól megírt mű képes arra, hogy érzelmeket váltson ki az olvasójából, hogy együtt nevessen és sírjon a karakterekkel. Tudom, hogy képes erre az írónő, hiszen például az All Your Perfects esetén abszolút ezt éreztem és tudom, hogy sokak számára ez a regény is ilyen, de valahogy számomra a Reménytelen képtelen volt erre. Kicsit úgy éreztem, hogy kívül ragadtam, a nehézségek és igazán fájdalmas múltbéli események nem tudtak úgy hatni rám, ahogy vártam. Aláírom, hogy Sky és Holder múltja nagyon fájdalmas. Az eltemetett démonaik még külső szemlélőként is szívbemarkoló élmény nyújt, de valahogy annyira furcsán és számomra logikátlanul kezelték a nehézségeket, hogy egyszerűen nem tudtam és nem is akartam velük azonosulni. Inkább szülőként képzeltem magam ebbe a történetbe, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy Holdernek hol vannak a szülei és miért nem vitték a gyereket terápiára. Miért nincs mögötte egy támogató családi háttér, főleg egy ilyen nagy megrázkódtatás után. És itt persze eszembe juthat az is, hogy nem minden szülő tökéletes és vannak emberek, akiknek nem való gyerek. De mivel Holder családjáról semmit sem tudunk meg, így csak azt látjuk, hogy a szülei nem támogatják.
A kötet második fele, mikor kikristályosodni látszik Sky múltja sokkal jobban tetszett a történet, de a kettejük közötti dinamika még itt is idegesített. A kettejük közötti kötelék az első pillanattól kezdve érezhető, de nekem ez inkább furcsa volt, mint romantikus. Annyiszor felvillant a red flag a regény alatt, hogy ha ivós játékot játszottam volna közben, tuti berúgtam volna.
Holder számomra nem egy romantikus, misztikus, szenvedélyes és sebzett lelkű férfi volt, akinek minden hibája feledésbe merül a két szép szeme és csodás teste miatt, hanem egy olykor igenis agresszív és toxikus valaki, akit bár nem tartok rossz embernek, de nem engedném a gyerekem közelébe addig, amíg nem dolgozik saját magán. Engem néha hihetetlenül zavart a viselkedése, melyet bár egyértelműen a fájdalom és az önvád szült, de ez nem menti fel őt a cselekedetei alól. Sokszor hihetetlenül agresszíven reagált, és olyan mondatok hagyták el a száját, hogy csak pilláztam. Biztos vagyok benne, hogy sokatok számára ő az ideális pasi és nem is akarok senkit sem lebeszélni róla. De azt azért tudjátok, hogy nem oké, ha egy fiú megaláz titeket mindenki előtt, szabályosan ghostingol, majd megjelenik és úgy tesz, mintha mi sem történt volna és ugyanúgy jogot formál rád. Nem normális, ha azt mondja neked, hogy ugye megteszed azt a kapcsolatért, hogy elkezdesz fogamzásgátlót szedni, mert ez egyszerűen lelki zsarolás. És persze, fontos a biztonságos szex, de még utalgatni is gáz arra, hogy ez egyedül a lány felelőssége és, hogy neki kell meghoznia ezt az áldozatot. Lelki nyomást helyezni valakire emiatt nagyon nem oké. És persze, később dönthetsz úgy, hogy ezt a megoldást választod. De ez a te döntésednek kell lennie, ne azért szedd, mert a pasid azt mondja neked.
Sky karaktere viszont nagyon érdekes volt. Lenyűgöző volt látni az esetében, hogy mire képes az emberi agy, ha felejteni akar. Több olyan interjút olvastam, ahol a nagy megrázkódtatásokat élők egyszerűen kitörölték, mélyen eltemették a fájdalmas emlékeket. Majd ezek az emlékek csak később törtek elő. A két fiatal élete egy ponton összekapcsolódik, a múltbéli titkok felszínre törnek. A kirakós darabkái szépen lassan összeilleszkednek és megértjük Sky életét, az örökbe fogadott anyukája motivációit és Holder fájdalmát is. A megértés és elfogadás azonban nem jelenti azt, hogy nem kap az ember a fejéhez, miközben olvassa kettejük megküzdési mechanizmusát. Engem borzasztóan zavartak és egy másodpercig sem tudtam azonosulni velük. Fontos felismerni és belátni, hogy amit Sky és Holder a nyakába kapott egy borzasztóan nagy és fájdalmas puttony. A másik két szép szeme és tökéletes teste, nem fogja megoldani azt. Két tinédzser nem tudja megoldani ezt a problémát, még az is lehet, hogy két felnőtt sem tudná ezt megoldani segítség és terápia nélkül. És talán ez zavart a leginkább, hogy egyszerűen nem láttam azt, hogy milyen megoldási lehetőséget javasol az írónő. Mert oké, van egy drámai alaphelyzet, amit megfejel egy még drámaibb vonallal, és végül nem ad semmilyen megoldási javaslatot. Lehet öreg vagyok, de nekem ez most nem működött. Nem láttam mögötte a magasztos romantikát. A drámai vonal adott, de nekem nagyon nem tetszett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a könyv borzalmas, mert még így is rengeteg olyan dolgot fel tudnék sorolni, ami tetszett. Szerettem nagyon a felvonultatott témákat, szerettem Sky élettörténetét és érdekes és izgalmas volt látni a helyzet pszichológiáját. De ezek csak részben tudták feledtetni velem a problémákat.
Azt nem mondom, hogy utáltam de ha visszamehetnék az időben, nem hiszem, hogy sorra keríteném. Nem érzem, hogy túlságosan hozzáadott volna az életemhez. És simán érthető lett volna a Finding Cinderella enélkül is. Mindenestre ne haragudjatok a vélemény miatt és ne is érezzetétek úgy, hogy le akarlak titeket beszélni róla. Ez csak az én véleményem, ettől még nektek természetesen lehet a kedvenc olvasmányotok. :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése