Sziasztok!
Tapodi Brigitta neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen néhány éve már volt szerencsém elolvasni egy másik regényét is. Az Amit örökülsz kapsz című regénye már régebben felkeltette az érdeklődésemet, az érdekesnek hangzó fülszövegével és borítójával. Nagy szerencsémre most lehetőségem volt elolvasni a kötet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet.
Vajon a tárgyak által megismerhető egy ember életútja?
Vajon az emlékek felidézése képes begyógyítani a régi sebeket?
Megoldást jelent-e a menekülés, ha közben utolér a múlt?
Sófalvi Réka gyógytornász a festői szépségű Dunakanyarban él a családjával. Hosszas vívódás után rászánja magát, hogy elhozza demenciában szenvedő édesapját a szülőföldjéről, Erdélyből. A döntését követően egymásra kölcsönösen kiható események sora veszi kezdetét. Kristóf, a fiatal versenysportoló motorcsónak-balesetet szenved és Réka végzi a rehabilitációját. Közben az édesapja múltjából felbukkan egy kulcsfontosságú tárgyi emlék, melynek rejtekéből újabbak látnak napvilágot.
Ahogy megelevenedik és szárnyat bont a múlt, úgy kel életre a család feldolgozandó, egyéni történelme…
Az Amit örökül kapsz című regény egy hihetetlenül kedves és szerethető történet a családról, a szeretet és az emlékezés erejéről. A méretéhez képest egy igazán komplex regény egy család életútjáról, az emlékek a szeretet és a megbocsátás gyógyító erejéről. Arról, hogy az őseink történetei közelebb hoznak minket ahhoz, hogy megértsük a múltunkat és a jelenünket.
A cselekmény furcsán ismerős, mégis rettentően ismeretlen volt számomra. Sajnálatos módon nem jelentett újdonságot számomra a demencia és az ezzel a betegséggel járó nehézségek világa. A nagypapám is ebben a betegségben szenvedett. Kezdetben persze csak néha kalandoztak el a gondolatai, de így idő után már képtelen volt gondoskodni saját magáról. Amikor az elmúlt napok és hetek már összefolytak, amikor nem tudta, hogy már evett vacsorát és újra jött, hogy éhes, majd amikor az lett mondva neki, hogy már evett megsértődött, hogy éheztetik akkor szép lassan észrevettük, hogy a múlt egyes szeletei milyen tisztán megmaradtak az emlékezetében. Amikor már nem ismert meg minket, még mindig emlékezett néhány gyermekkori emlékre. Rendkívül fájdalmas, amikor végig kell néznie az embernek, hogy az egykor erős és szikár férfiember egyszercsak árnyéka lesz önmagának. Bár sokkal inkább az anyukám volt olyan helyzetben, mint a könyv főszereplője Réka, mégis sokszor úgy éreztem, hogy ez a könyv akár rólam és a családomról is szólhatna.
Az élet sokszor nem egyszerű, olykor magunkban hordozzuk őseink fájdalmat és traumáit. Olvasás során eszembe jutott Orvos-Tóth Noémi könyve, az Örökölt sors, melyben a transzgenerációs elméletről is olvashatunk. Az elmélet szerint minden generáció meghatározza az utána jövő generációk sorsát, éppen ezért nagyon fontos, hogy megismerjük felmenőink történetét annak érdekében, hogy megértsük önmagunkat. Nagyon fontos tehát, hogy megtudjuk, milyen szituációkat, szokásokat örököltünk őseinktől, hiszen minél inkább tisztában vagyunk felmenőink sorsával, annál szabadabban élhetjük meg életünket, a traumák ugyanis sejtszinten öröklődnek egyik generációról a másikra. A transzgenerációs elmélet alapja tehát, hogy minden generáció mélyen meghatározza az utána jövő generációk sorstörténetét. Vagyis, ha meg akarjuk érteni a belső folyamatainkat, hogy mi az, ami bennünk zajlik, miért úgy érezzük magunkat, ahogy, ahhoz nem elég csak a saját életutunkat megvizsgálni. Meg kell nézni, hogy a szüleink, nagyszüleink, vagy akár a dédszüleink generációja milyen veszteségeket élt meg, milyen küzdelmeik voltak, de azt is például, hogy milyen megoldásokat találtak egy-egy problémára, találtak-e egyáltalán, vagy elfogadták, és egyszerűen beletörődtek az adott élethelyzetbe. A felmenőink élményei, hitrendszere, fájdalmai, de megoldókulcsai is hatással vannak arra, hogy mi hogyan éljük az életünket, hogyan viszonyulunk egy-egy nehéz élethelyzethez, de arra is, hogy milyen kapcsolati rendszert alakítunk ki magunk körül.
Réka egy erdélyi faluban látta meg a napvilágot olyan szülők gyermekeként, akik sokszor és sokat szenvedtek. Szerencsés vagyok, hiszen a legjobb tudomásom szerint a családom és az őseim is mindig a Dunántúlon éltek. Soha nem volt rájuk, így rám sem semmilyen hatással Trianon és az, ahogy az elcsatolt területeken élőkkel bántak. Családok szakadtak szét egyik napról a másikra és rengeteg ember élete vált kilátástalanná. Réka családja is megjárta a hadak útját, elvesztették földjeiket és rengeteg családtagot is a viszontagságos évek alatt. A családja azonban olyan volt, mint egy szilárd talajon álló, egészséges fa. Vastagon kapaszkodtak az őket éltető helyhez, az otthonukhoz és semmi pénzért sem hagyták volna ott azt. A lány azonban más volt, persze soha nem feledte el az otthonát, de mégis vágyott arra, hogy végre igazi lehetőségekhez jusson. Így került a fővárosba, majd később Nagymarosra is, ami a szeretett otthonát juttatta mindig eszébe. Ilyenkor azonban óhatatlanul is feszültségek támadhatnak egy családban. Réka és édesapja pedig szép lassan eltávolodott egymástól. Nem értette meg egyik a másikat, képtelenek voltak kommunikálni egymással. Amikor édesapját elhozza Erdélyből, kezdetben nem tudnak mit kezdeni egymással, pedig a terapeutaként dolgozó nő számára egyáltalán nem szokatlan, ha egy beteggel találja szemben magát. A saját bőrén keresztül azonban megtapasztalja, hogy mennyire más érzés azon a bizonyos másik oldalon állni. De ahogy haladunk előre, talán mégis felcsillan a remény apa és lánya számára. Vajon megtalálják végül az egymáshoz vezető utat? Képesek lesznek feldolgozni az elszenvedett fájdalmakat és traumákat az emlékezés és a történetek segítségével?
A karakterek nem idealizált és túlmisztifikált romantikus hősök, hanem valódi hús-vér emberek, akik olykor hibáznak, de aztán felállnak és továbbmennek. Érdekes volt látni, hogy a múlt egy-egy pillanata, sorsszerű történései akár a jelenben is megismételhetik magukat. Olyan érdekes és misztikus dolgok ezek, amelyek akár a genetikában, vagy valami még ennél is rejtélyesebb dologban kereshetők. Hányszor mondjuk azt mi is, hogy a múlt megismétli önmagát. És most nem a negatív dolgokra gondolok, hogy a fiúk elkövetik esetleg apáik bűneit, hanem az olyan, sorszszerű pillanatokra, melyek akár az egész életünkre hatással lehetnek, mint például egy találkozás, vagy éppen egy jó cselekedet.
Kristóf, a fiatal sportoló jelenlétével pedig nem csak arra kaphatunk választ, hogy a múlt képes-e megismételni önmagát, hanem betekintést nyerhetünk egy olyan fiatal életébe, aki keményen küzd az álmaiért. A baleset akár derékba is törhetné a karrierjét, de ő megy tovább és mindent megtesz azért, hogy a jövőben újra vízre szállhasson. A rehabilitáció persze nem lenne teljes, ha nem bukkanna fel a kórházban Réka lánya (Emese). A sors kereke pedig mozgásba lendül, a két fiatal pedig talán ugyanolyan boldogan élhet majd egymás mellett, mint Réka szülei.
A regény különlegessége, hogy a lapjain egyszerre jelenik meg a jelen és a múlt, melyeket különböző visszaemlékezések segítségével ismerhetünk meg. Minden egyes történetnek egy adott tárgyhoz van köze. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek helyre a kirakós darabkái és úgy érti meg az olvasó is a különböző összefüggéseket a történetben. Megértjük szép lassan Réka édesapját így nem csak a lánya, hanem mi olvasók is közelebb kerülhetünk hozzá. Az elbeszélések és a visszaemlékezések egy varázslatos, egy fájdalmas és egy kegyetlen világba repítenek vissza bennünket. Magunk előtt látjuk Erdély történelmét, az emberek szenvedését. De közben (legalábbis magamból kiindulva) el is kezdünk vágyakozni, hogy megismerjük az ottani tájakat és a leírásokban szerepelt helyeket. Ahogy Nagymaros és Visegrád környéke, úgy Erdély is elemi vonzással hatott rám és jelenleg azt hiszem, hogy kevés hely van, ahova szívesebben utaznék, mint oda. Ahogy egyre több és több történetet ismerhetünk meg a tárgyak által, úgy Rékát is jobban megérthetjük. Érezzük és látjuk, hogy a múlt árnyai komoly hatással vannak a lány jelenére is, az első pillanattól kezdve a szívünkbe zárjuk és drukkolunk neki, hogy révbe érjen.
A lezárás rendkívül szép, árad belőle a béke. Nem csak főszereplőnk, Réka békél meg a múltjával, az életével és a sorsával, hanem maga az olvasó is érzi azt a megnyugvást, mely a lapokból árad. A két kis madár immár együtt szelheti Erdély csodálatos és tiszta kék egét, Réka pedig immáron, bűntudat és fájdalom nélkül élheti az életét.
Nagyon tetszett a kötet nyelvezete, igazán költői volt. Tapodi Brigi olyan játszi könnyedséggel fűzi a mondatokat egymás után, mintha csak gyöngyökből készítene nyakláncot. Nagyon szeretem az írói stílusát, bár nem ez az első regényem tőle,még mindig meglepődök azon, hogy mennyire szép egy-egy regényének a nyelvezete. A finomság, a líraiság az első másodperctől fogva odaszögezei az olvasóját a lapokhoz és többé talán el sem engedi. Még ha abba is hagyja az ember az olvasást, mindig vissza-visszakalandozik Réka és édesapjának a történetéhez.
A borító egy igazi csoda és tökéletesen visszaadja a regény hangulatát. Valahogy így képzelem el azt a kendőt, melyet Réka édesanyja olyan nagy gondossággal készített és melyben elrejtette talán a legnagyobb kincsüket. Nekem az egyik legnagyobb kedvencemmé vált.
Összességében csak ajánlani tudom nektek ezt a könyvet, olyan mint egy igazi lélekbonbon. Az ember legszívesebben csak fogná, simogatná és el sem engedné. Az biztos, hogy még sokáig velem marad ez a történet.
Végezetül pedig szeretném megköszönni az írónőnek, Tapodi Briginek a bizalmat, köszönöm, hogy elolvashattam a regényt, egy csodálatos történettel lettem gazdagabb.
