A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Colleen Hoover nagysikerű regényének, az Maybe Somedaynek a folytatása. A Maybe Nowban visszarepülük Sydney és Ridge életébe, de ott lesz Maggie, Warren és Bridgette is. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a könyvet és annak szereplőit, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyv egy példányát.
Colleen Hoover és Griffin Peterson együtt visszarepítik az Egy nap talán rajongóit Ridge Lawson és Sydney Blake zenés világába.
Maggie is ott lesz.
És Warren és Bridgette.
A regény a New York Times bestseller Egy nap talán folytatása.
Colleen Hoover legtöbb könyve (legalábbis azok, amiket eddig olvastam) nem a kedves és aranyos romantikus cselekményeiről ismertek. A fájdalom és olykor a kilátástalanság érzése pont ugyanannyira jellemzi történeteit, mint a szerelem és boldogság tündérporos ösvénye. Semmi sem egyszerű, vagy magától értetődő, a szereplőknek meg kell küzdeni a boldogabb és kiegyensúlyozott jövőért. Ez talán a Maybe Now című könyvre is igaz, de az eddig megszokott olvasmányokhoz képest egy sokkal könnyedebb és vidámabb történettel rukkolt elő az írónő. A könyvben volt érzelmi mélység, de a komoly drámai hangvétel egyáltalán nem jellemző rá. Sokkal inkább egy könnyed és léleksimogató történet a barátságról, a megbocsátásról és a továbblépésről. Arról, hogy soha nem szabad feladni önmagunkat, vagy az álmainkat, hiszen az egyetlen hátráltató az életünkben, mi maguk vagyunk. Minden van előre, csupán elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy rátérjünk a megfelelő útra.
Annak ellenére, hogy nem a drámai izgalmak voltak a középpontban egy másodpercre sem lankadt a figyelmem, az írónő végig fenntartotta az érdeklődésemet, csak úgy faltam a lapokat. Bevallom, engem a regény hangulata teljesen magával ragadott. Egyszerűen imádtam ezt a rendkívül kedves és szerethető történetet. A cselekmény nem vált ki erős és mély érzelmeket az olvasóból, sokkal inkább simogatja az ember lelkét. Egy olyan írás, mely után az olvasó elégedetten dől hátra, és úgy érzi, hogy minden a helyére kerül. Nincsenek benne szívet tépő fájdalmas jelenetek, óriási tragédiák, az egyetlen célja az, hogy mindenki megkapja azt a boldog befejést, ami őt illeti.
A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Ridge és Sydney kapcsolata egyre erősebbé és erősebbé válik, ugyanakkor nincsenek könnyű helyzetben. Attól még, hogy Maggie és Ridge már nem alkotnak egy párt, egymás életének részei maradtak. Rendkívül nehéz és bonyolult helyzet állt elő, hiszen egyik oldalról ki szeretné azt, ha a párja az exét pátyolgatná, másik oldalról azonban milyen ember az, aki hagyná, hogy a lány egyedül szenvedjen. Az új helyzet kihívások elé állítják a szereplőinket és meg kell tanulniuk kompromisszumot kötni egymással. Ez persze nem megy zökkenőmentesen, de türelemmel és empátiával minden megoldható. Sydney az egyik legmegértőbb és legkedvesebb könyves karakter, akiről eddig olvastam. Pozitív gondolkodásának és empatikus hozzáállásának hála összehozza a csapatot és egyre szorosabbá fűzi a kapcsolatát Maggie-vel is. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy Ridge végre nyugalomra leljen. A fiatal fiú a szíven viseli volt barátnőjének a sorsát és olyan kapocs alakult ki közöttük, mely talán örökre megpecsételte mindkettejük sorsját. Szíve minden szeretetével imádja Sydney-t de úgy érzi, hogy képtelen lenne Maggie-t cserben hagyni. Hiszen a lánynak nincsenek senkije, csak rá és Warren-re számíthat. Azt pedig tudjuk, hogy Warren nem egy életbiztosítást. Szeretjük és jókat nevetünk rajta, de ha valami bajunk lenne, biztosan nem őt hívnánk fel elsőre. Ridge és Sydney hihetetlenül aranyosak együtt, talán már túlságosan is. Kicsit olyan, mintha a felhők felett járnának három méterrel. Ugyanakkor ez engem egyáltalán nem zavart. Talán pont jó pillanatban olvastam el a könyvet, vagy csak egyszerűen elfogult vagyok a történettel kapcsolatban, mert az első részt imádtam, de nekem ez nagyon bejött.
A Maybe Now - Talán most című regény középpontjában azonban nem Ridge és Sydney áll. Az előző rész végén egymásra találtak, így ők már megkapták azt a boldog befejezést, amiben az olvasók is reménykedtek. A Maybe Now című kötetben pedig azt ismerhetjük meg, hogyan alakul Maggie élete a szakítás után. Persze régi kedves karaktereink is megjelennek és komoly szerepük van a történetek alakulásában, a fő csapásvonal mégis az, hogy Maggie és megtalálja a saját happy endjét. Már az előző részben is kedveltem őt, itt azonban még jobban belopta magát a szívembe. Sokszor furcsán és logikátlanul viselkedett, de ez teljesen összeegyeztethető a betegségével. Ha az ember beteg nem mindig tud 100%-on pörögni. Sokszor követik depressziós szakaszok a teljesen kiegyensúlyozott pillanatokat. Ha nem vagyunk jól, akkor tudunk igazán elmerülni a kilátástalanság mocsarában. Ezért pedig senkit sem szabad kárhoztatni. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor az ember tehet, hogy ott van a másiknak és elkapja, amikor elesik és támogatja. Hiszen az embernek mindig akkor van a legnagyobb szüksége a segítségre, amikor nem érdemli azt meg. Maggie néha teljesen kiszámíthatatlanul és idegesítően viselkedett, ugyanakkor képes volt arra, hogy fejlődjön és bocsánatot kérjen. A kapcsolata Jake-kel rendkívül érdekes és izgalmas, az első pillanattól kezdve drukkol az olvasó nekik. A fiatal lány óriási fejlődésen megy keresztül. Megtanulja, hogy a betegége nem határozhatja meg őt és nem zárhatja kalitkába a szívét. Lehet, hogy jóval kevesebb idő adatott meg számára, mint másoknak, de az nem jelenti azt, hogy ne élvezhetné az életet.
Ahogy az előző részekben is, úgy itt is Warren és Bridgette a két legviccesebb karakter. Jellemükkel és viselkedésekkel számtalanszor csalnak mosolyt az ember arcára. Én egyszerűen imádtam őket.
Az tetszett igazán ebben a regényben, hogy a szereplők nagyon szerethetők és igazán emberiek. Könnyen lehet velük azonosulni, pontosan olyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Nem túlmisztifikált hősök, hanem hús vér emberek, akik olykor hibáznak, néha elesnek, majd felállnak. Az írói stílus nekem nagyon tetszett, kifejezetten örültem, hogy nem ment el a közönségesség irányába. Sokkal jobban szeretem az ilyen típusú Rubin pöttyös könyveket.
Az, hogy Ridge egy siket karakter, még mindig a szívemnek egyik legkedvesebb szereplőjévé teszi. Nagyon tetszett, hogy a jelnyelv mint teljesen természetes kommunikációs eszköz jelenik meg a regény lapjain és nem egy fura mutogatás, ami különccé teszi őt. Szerettem, hogy az egyénisége volt a fő ebben és amúgy az előző regényben is, nem pedig a fogyatékossága. Hiszen lehet az embernek bármilyen problémája, vagy fogyatékossága, nem ez határozza meg őt.
A zene ebben a részben is óriási szerepet kap, bevallom én rongyosra hallgattam Spotify-on a CD-t, amin a kötetben szereplő számok is megjelennek. Egy óriási plusz élmény adott az olvasás mellé, így még inkább a szívembe zártam a történetet.
Összességében én nagyon szerettem a könyv folytatását, talán elfogult vagyok, de nem baj, vállalom. Tetszett a kötet pozitív hangvétele, jó volt látni, hogy mindenki megkapta a megérdemelt lezárást. Egy rendkívül könnyed és szerethető folytatás, ami simogatja az ember lelkét. Nincsenek benne erős és fájdalmas pillanatok, nem töri össze az ember szívét, inkább olyan, mint a fény a sötét éjszakában. Úgy érzem, hogy ez már nagyon kellett nekem.
