2022. október 16., vasárnap

Kelly Rimmer: A ​varsói árva

Sziasztok!

Csak nem egy újabb történelmi regény? Gondolom meg sem lepődtök, hogy egy újabb ilyen típusú értékeléssel jelentkezem. Nagyon érdekes ez az egész, mert ahogy visszaemlékezem iskolai éveimre, nem a történelem volt a legkedvesebb tantárgyam. Bár szerettem, de nem rajongtam annyira érte, mint az irodalomért. A háborús részek kifejezetten taszítottak, a kötelező évszámakon és eseményeken kívül igyekeztem teljesen elhatárolódni akár a világháborúk, akár a holokauszt témájától. Most visszagondolva úgy érzem, hogy talán lelkileg nem bírtam elviselni az emberiség történelmének ezen sötét foltjait. Az elmúlt 10 év azonban nagy változást hozott az életemben, egyre jobban érdekelni kezdtek az ilyen típusú történetek. Amióta aktív bloggerként és bookstagrammerként tevékenykedem pedig lavinaszerűen öntöttem magamra a fájdalmasabbnál fájdalmasabb történeteket. Néha eszembe jut, hogy talán lesz-e olyan pont, amikor már úgy érzem, hogy nem tudnak ezek a regények többet adni nekem. Amikor úgy érzem, hogy minden egyes könyv csak önmagát ismétli. De aztán mindig úgy csukom be az adott kötetet, hogy aznap is tanultam valamit. A háború, a holokauszt, mások elnyomása úgy látszik kiapadhatatlan forrás és mindig tud valami újat mutatni. Mielőtt azonban hosszabban kifejteném az érzéseimet a témáról, és magáról a könyvről, lássuk miről is szól pontosan A varsói árva című kötet.

1942-ben a tizennégy éves Elżbieta Rabinek örökbefogadó szüleivel és a nagybátyjával él Varsóban. Bár ő maga is átélt már szörnyűségeket, amelyekről azóta sem tud beszélni, mégis naiv azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a gettóban néhány háztömbnyire az otthonuktól. Amikor azonban találkozik a szomszédban élő Sarával, aki azon dolgozik, hogy zsidó gyerekeket csempésszen ki a gettóból, Elżbieta számára világossá válik, hogy neki is segítenie kell.
A tizenhat éves Roman Gorka a gettóban él szüleivel, kilencéves testvérével és kishúgával. Mindannyian éheznek, ezért meg kell hozniuk a legszörnyűbb döntést: le kell mondaniuk a legkisebb gyerekről, hogy ezáltal megmenthessék az életét. A mérhetetlen kilátástalanság és elkeseredés meggondolatlan tettekre sarkallja, s ezzel veszélybe sodorja önmagát és mindazokat, akik a gettóban élő gyerekek megmentésén fáradoznak.
Kelly Rimmer a New York Times, a Wall Street Journal és a USA Today bestsellerszerzője. Ausztráliában él. Regényeit - amelyek összességében több mint 1 millió példányban keltek el szerte a világon - eddig több mint húsz nyelvre fordították le.

Őszinte leszek veletek, nagyon nehezen találom a szavakat. Az utóbbi idők egyik legjobb történelmi regénye, amit olvastam. Bár tudom, nem egyszerű olvasmány, de én nagyon szeretem ezeket a könyveket. Valahogy bekattant nálam ez a téma és egyszerűen nem enged el, mindig is óriási hatással voltak rám ezek a történetek. Arra már igyekszem tudatosan figyelni, hogy ne csak ilyesmit olvassak, de vitathatatlanul és tagadhatatlanul a kedvenc műfajomról van szó. A Libri Kiadónak köszönhetően került a kezembe a könyv, és hihetetlenül hálás vagyok érte, hiszen a fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet. 

Kelly Rimmer regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. A varsói árva egy remekül megírt regény a fájdalomról, a veszteségről és a szeretet erejéről. Egy nagyszerű emlék mindazon bátor lengyel ember számára, akik valamilyen módon harcoltak a náci politika ellen. Hiszen rengeteg olyan lengyel van, akik nem tűrték némán a megpróbáltatásokat, akár a gettóban is, ha másért nem, akkor azért, hogy büszkén sétálhassanak a halálba.

A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Minden egyes alkalommal, amikor ilyen típusú regényt veszek a kezembe kettős érzések kezdenek el kavarogni bennem. Egyrészről nagyon izgatott vagyok, másrészről azonban ott motoszkál bennem az a kérdés, hogy vajon meddig hatnak majd rám elementáris erővel az ilyen típusú könyvek? Mikor jön el az a pont, amikor már nem tudnak újdonsággal szolgálni? Hasonló gondolatokkal vettem kézbe Kelly Rimmer regényét is. A fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen úgy éreztem a kötet segítségével a második világháború egy olyan szeletét ismerhetem meg, melyről eddig csak keveset hallottam. Sok regényt olvastam már a munkatáborok világáról, vagy a túlélők visszamlékezéseiről, de a gettó világával még nem találkozom ilyen mértékben, mint amennyire Kelly Rimmer regényében szerepet kapott. 

Roman nem csak a külső a nácik uralta külső világgal, hanem saját belső démonaival is küzd, melyet a úgy érzem, hogy talán a túlélők bűntudata táplál. Ez az érzés tulajdonképpen része annak a tünetegyüttesnek, amit poszt-tarumás stressz szindrómának neveznek. Az alapja az a mentális állapot, amikor egy katasztrófát, balesetet, vagy valamilyen más rettenetes eseményt túlélő egyén úgy érzi, hogy rosszat tett azzal, hogy ő életben maradt, mások pedig nem. Úgy érzi, hogy ő kevesebbet ér, mint azok az emberek, akiket szeretett és akikkel törődött, ők jobban megérdemelték volna az életet. Nekik kellett volna életben maradni és neki kellett volna meghalni. A mögötte búvó pszichológiai mechanizmust úgy magyarázzák, hogy az ember elnyomja magában a haragot, amit az esemény okozója felé érez, és azok felé, akiknek tényleg lehetőségük lett volna megakadályozni a dolgot, és ez az egész indulat önmaga ellen fordul. Ennek a túlélő bűntudat-érzésnek gyakori kísérője szorongás, depresszió, alvászavarok és rémálmok, a jelen és a jövő iránti érdeklődés elvesztése, késztetés-hiány.  Bár igaz, hogy az ő haragja egyértelműen a nácik irányába fordul, Roman esetében a legnagyobb probléma, hogy feleslegesnek és értelmetlennek kezdi el látni az életét, és csak a jelenben él, egy időzített bombává válik, aki saját magát nem kímélvén mindent megtesz a bosszú érdekében. A kérdés csupán az, hogy a szeretet képes-e arra, hogy a fiú képes legyen a jövőbe nézni, vagy megmarad az itt és mostban és csupán a partizánakciók éltetik, hiszen ha sikerrel jár, akkor elpuszítja az ellenség egy részét, ha pedig nem, akkor végre jobb létre szenderülhet. 

Elżbieta ezzel szemben egy merőben más személyiség. Fiatalkora ellenére már ő is megtapasztalta a poklok poklát. Sokáig ő is megy előre, és mindent megtesz annak érdekében, hogy családja emléke előtt bátorsággal tisztelegjen. Egy rendkívül bátor fiatal lány, aki nem hagyta, hogy teljesen megtörje az élet, pedig sorba kapta a gyomrosokat tőle. Egy ideig hasonlóan perzselő szenvedély égett benne, mint Romanban, de ez az erő kihunyt belőle és egy idő után a túlélésre kezdett el koncentrálni. Én mégsem éreztem azt, hogy elfogyott, inkább csak máshogy kezdte el szemlélni az életet. Azt is mondhatjuk, hogy felnőtt, a különböző események hatására eltűnt belőle a tűz, és az egyetlen célja az volt, hogy élhessen. A könyv második felére olyan, mintha Roman ellenpólusa lenne. Vajon egymásra találhatnak a fiatalok? Képesek lesznek együtt élni a démonjaikkal? Új alapokra lehet helyezni az embernek az életét, ha az egész korábbi világa megszűnt létezni? A fiatalok óriási támaszt jelentenek egymásnak. Támogatják és vigasztalják a másikat, amikor szükség van rá. De vajon ez elég számukra? Élni fognak, vagy csak túlélni? 

Kicsit utánaolvastam az írónő munkásságának és a könyv eredetének és képzeljétek azt találtam, hogy ez a kötet tulajdonképpen egy másik regény "folytatása". Van egy regénye, aminek az a címe, hogy The Things We Cannot Say és ez a műve erőteljesen összefügg A varsói árva című írásával. Azt írta az utószóban az írónő, hogy úgy érezte, hogy azt a történetszálat bár lezárta, de van egy szereplő, akinek a a kezét még nem tudta elengedni. Ráadásul képzeljétek, regényt egy magyarországi történet ihlette. Egy találkozón mesélték el, hogy egy magyar gettóból táskában csempésztek ki egy kisbabát. Ez a motívum megjelenik a regényében is. 

Azt hiszem, hogy az írónő személyében egy új kedvencet avattam, biztos vagyok benne, hogy minden magyarul megjelent kötetét beszerzem és elolvasom majd. Ráadásul nagyon bízom benne, hogy a The Things We Cannot Say című írása is megjelenik majd kis országunkban.  

Összességében nagyon szerettem Kelly Rimmer regényét és őszintén csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az ilyan típusú történeteket. Az egyik nagy kedvencemmé vált. A varsói árvai egy lenyűgöző és szívbemarkoló történet. Az utóbbi idők egyik legjobb történelmi regénye, amit olvastam. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Libri Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. 














0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése