Daisy Wood: Párizs ​elfeledett könyvesboltja + Nyereményjáték

Sziasztok!

Daisy Wood történelmi fikciója két idősíkon játszódik Párizsban: a második világháború idején és napjainkban, s központjában egy valamikor könyvesboltként is üzemelt üzlethelység van, amely rengeteg ember életében játszott fontos szerepet. Tartsatok bloggereinkkel, hogy megismerkedjetek a kis könyvesbolt háborús múltjával és jelenével, s végül megnyerhetitek a  a 21. Század Kiadó által felajánlott kötetet is.

Egy háború tépázta város.

Egy veszélyes titok.

Egy sokkoló árulás.

Párizs, 1940: A szerelem városát markában tartja a háború. Jacques felesége bujkálni kényszerül, a férfinak pedig tétlenül kell néznie, amint a nácik mindent elvesznek, ami drága számára. Csupán egy dolog maradt még meg, imádott könyvesboltja, a La Page Cachée.

De aztán kopognak, egy fiatal nő áll az ajtóban, gyerekkel. Menedéket kérnek – Jacques tudja, muszáj lesz mindent kockára tennie, hogy megmentse az életüket.

Napjainkban: Juliette és a férje végre eljutottak Franciaországba, álmaik romantikus nyaralására. De ahogy telnek a napok, Juliette ráébred, eltávolodtak egymástól. A nő új kalandra vágyik. Ezért amikor véletlenül betoppan a kis, elhagyatott üzletbe, amelyen kint van az „eladó” tábla, úgy érzi, sorsszerű döntés előtt áll.

 És az elfeledett könyvesbolt több mindent tartogat, mint ami első pillantásra látszik…

Azt már tudjátok rólam, hogy nagyon szeretem a különböző történelmi regényeket, főleg II. világháború időszaka áll hozzám közel, ezért mindig lelkesen figyelem a hazai könyvpiacot és figyelem az újabbnál újabb megjelenéseket. A II. világháborús könyvek valahogy mindig felkeltik az érdeklődésemet, de emellett van még valami, amit ha meglátok, akkor nagy valószínűséggel rárepülök a kötetre. Ha könyvesboltról, könyvekről, vagy egyszerűen csak olvasni szerető karakterről szól a fülszöveg, akkor minden esély meg van arra, hogy elolvasom a történetet. Daisy Wood regénye pedig pontosan ezt a két dolgot ötvözi.

Rengeteg II. világháborús történetet olvastam már, de örömmel konstatáltam, hogy még mindig vannak olyan történetek, amelyek el tudják rabolni a szívemet. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy lerágott csont lenne a téma, biztos vagyok benne, hogy még rengeteg olyan történet/esemény van, ami megihletheti az a szerzőket. 

Daisy Wood regénye, a Párizs elfeledett könyvesboltja egy igazán kedves és szerethető történet arról, hogy egy megszállás alatt valamilyen mi a jó taktika; kivárni és a túlélésre apellálni, vagy küzdeni és bebizonyítani, hogy az elnyomás nem törheti meg az ember lelkét. Egy regény arról, hogy a nehéz időkben nem mindig nagy hősökre van szükség, hanem egyszerű, hétköznapi emberekre, akik szembe mernek menni az árral és megtesznek mindent azért, hogy segítsenek ott, ahol csak tudnak. De szól az újrakezdésről és arról is, hogy az embernek soha sem késő változtatni az életén, és ha bátrak vagyunk, akkor ott találhatunk boldogságra, ahol nem is reméltük. 

A Párizs elfeledett könyvesboltja egy olyan történet, mely tökéletesen bemutatja azt, hogy a hétköznapi emberek is képesek arra, hogy igazán nagy tetteket hajtsanak végre és azt, hogy a könyvek szeretete és az olvasás még a legsötétebb időben is lámpásként előttünk. 

A könyvben abszolút egyensúlyban van a történelem és a fikció. Ugyan a könyvesbolt a szerző képzeletének szüleménye, de igyekezett minél pontosabban visszaadni a korabeli francia mindennapokat, az aktuális kérdéseket és dilemmákat.
A regényben tulajdonképpen két szálon fut a cselekmény. A történetbeli jelenben, vagyis 2022-ben Juliette karakterét ismerhetjük meg, aki a francia gyökereinek szeretne adózni az utazással, amire a férjével érkezett. A nőnek már felnőttek a gyermekei és egyre inkább úgy érzi, hogy hiányzik valami az életéből. Amikor tudatosult benne, hogy a férjével mennyire eltávolodtak egymással, komoly döntés hoz és Párizsban marad, hogy megismerje önmagát és végre megtanuljon önmagáért élni. A múltban a II. világháborús Párizst ismerhetjük meg, Jacques szemén keresztül. Felesége az első pillanattól kezdve hangoztatja náci és Hitler ellenes nézeteit, a férfi azonban sokkal óvatosabb. Amikor azonban a felesége eltűnik, szép lassan rájön arra, hogy nem bújhat el a lakásában, hiszen a háború és a németek jelenléte mindenre és mindenkire hatással van. 

"Ha egyszer kinyílik az ember szeme, látja, hogy mindenfelé segítségre szoruló emberek veszik körül – csak arra van szükség, hogy összeszedje a bátorságát, és ne hunyja le ismét."

Jacques nemcsak csatlakozik a titkos mozgalomhoz, hanem több ember életét is megmenti, ezáltal pedig a könyvesbolt kulcsfontosságú helyszínné változik. Vajon egy ilyen embertelen időben, Jacques meg tud maradni embernek? Képes lesz arra, hogy kitartson és találkozhat még feleségével?

Ahogy haladunk előre az olvasásban, úgy állnak össze a kirakós darakbái. Megértjük, hogy a múlt és jelen miként fonódik össze, láthatjuk, hogy micsoda ereje lehet a sorsnak. 

A történet nagyon olvasmányos, könnyen és gyorsan lehet haladni az olvasással, a különböző francia kifejezéseknek a jelentése szerencsére megtalálható a lábjegyzetben. Ha két szálon fut egy történet, akkor könnyen megtörténhet, hogy az egyik, vagy másik szál érdekesebb, illetve izgalmasabb lesz. Számomra a Párizs elfeledett könyvesboltja egyáltalán nem ilyen volt, szívesen olvastam Juliette sorsának alakulásáról és Jacquesról is. 

A cselekmény izgalmas, de egyáltalán nem pörgős, sokkal inkább fokozatosan adagolja az írónő az izgalmakat. Az ember, ha szereti ezt a témát, rengetet történetet talál a különböző háborús eseményekről és az emberek mindennapjairól. Mikor újra és újra ilyen regényt vesz az ember a kezébe, óhatatlanul is eszébe jut, hogy talán van-e még olyan szelete a történelemnek, amelyet eddig nem vetettek papírra. De aztán minden egyes alkalommal megállapítom magamban, hogy a történelem kiapadhatatlan forrás a szépirodalom számára. 

A karakterek nagyon emberiek és szerethetők voltak.  Juliette és Jacques is nagyszerű főszereplő, mindkettejüket megkedveltem. Szerettem, hogy az írónő megjelenítette azt a kettősséget, hogy egy megszállás idején vajon mi a legjobb taktika a túlésére, a küzdelem, vagy a teljes behódolás. Érdekes volt olvasni és látni az érveket és ellenérveket és végigkövetni azt a belső folyamatot, miként valaki elbillen az egyik irányból a másikra. 

Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor engem a történetben szereplő csavarok nem leptek meg túlságosan, nagyjából a kötet közepétől kezdve biztos voltam benne, hogy két idősík milyen módon kötődik össze, de ez semmit nem vont le a könyv értékéből, ugyanúgy lelkesen olvastam tovább a történetet, miután összeálltak a fejemben a kirakós darabkái. 

Összességében kifejezetten érdekes történetnek bizonyult a Párizs elfeledett könyvesboltja, nagyon szerettem olvasni. A kedvencek közé ugyan nem került be, de nem azért, mert rossz, vagy unalmas lenne hanem egyszerűen csak úgy éreztem, hogy bár tetszett, a kedvenceim szintjére még sem ért fel. Tényleg szerethető történet, de kevéssé törte össze a szívemet és a lelkemet, így egy kicsit muszáj szigorúnak lennem. Viszont ha ti inkább azokat a történeteket szeretitek, amelyek ugyan foglalkoznak a témával, de nem nyomorítják meg az ember lelkét, akkor egy másodpercig se habozzatok és adjatok egy esélyt neki. Olvassátok, szeressétek!

Értékelés: 5/4,5

Ha az értékelés után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni. 

                                            

Nyereményjáték

Mostani játékunkban olyan regények nyomába eredünk, melyek történetének fontos helyszíne egy könyvesbolt.  Minden állomáson találtok egy-egy idézetet az adott könyv fülszövegéből. A feladatotok pedig az, hogy a könyv szerzőjét és címét beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területére postáz, a nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

IDÉZET

“1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe.”

a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

Blogturné Klub

04.02. Olvasónapló

04.04. Csak olvass!

04.06. Szembetűnő

04.08. Kitablar

Read More

Pam Jenoff: Nő ​kék csillaggal

Sziasztok!

Pam Jenoff neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen néhány éve már volt szerencsém elolvasni egy másik regényét is. A Nő kék csillaggal című regénye azonnal felkeltette az érdeklődéseme. A holokauszt  és a II. világháború témája már nagyon régóta az érdeklődésem középpontjában áll, így minden ígértesnek tűnő történetre azonnal lecsapok. Nagy szerencsémre a kiadónak hála most lehetőségem volt elolvasni a kötetet, de mielőtte írok róla nektek, lássuk miről is szól a történet. 

1943-ban ​Sadie a krakkói gettó egyik szűk szobájában édesapjával és várandós édesanyjával várja a háború végét és sorsuk jobbra fordulását. Egy nap aztán a várakozás borzalmas módon ér véget: a Harmadik Birodalom katonái sorra gyűjtik be a zsidó lakosokat, hogy munkatáborba hurcolják őket, így a családnak nincs más választása, mint a város alatt meghúzódó csatornarendszerbe menekülni, és megpróbálni ott túlélni.

Krakkó másik felén a Sadie-vel egykorú Ella a németekkel nyíltan kollaboráló mostohaanyja zsarnokságától szenved. Egy nap a piacon járva az egyik szennyvízcsatorna rácsa alatt különös dolgot vesz észre: egy könyörgő szempárt. Ella tudja, hogy veszélyes, amit tesz, mégsem képes cserbenhagyni az ismeretlen lányt.

Sadie és Ella két külön világ, akiket a háború és a holokauszt pokla, személyes veszteségeik és szabadság iránti vágyuk kovácsol össze, bebizonyítva, hogy az igaz barátság ereje nem csupán a társadalmi vagy vallási különbségeket győzi le, de olykor az élet egyetlen kapaszkodóját jelenti.

Pam Jenoff regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. A Nő kék csillaggal egy remek regény két olyan lány barátságáról, akik élesen eltérő körülmények között élik a háborús mindennapjaikat, mégis valahogy egymásban találtak vigaszra. Sadie abban, hogy beszélhet valakivel a külvilágból és talált valakit, akiben megbízhat. Ella pedig abban, hogy úgy érzi végre, hogy tehet ő is valamit egy embertársáért, hogy már nem tétlen, csendben szemlélődő, passzív szereplő, aki becsukja a szemét a nácik kíméletlensége és könyörtelensége láttán. A kötet továbbá egy nagyszerű emlék mindazon bátor lengyel ember számára, akik valamilyen módon harcoltak a náci politika ellen. Hiszen rengetegen vannak, akik nem tűrték némán a megpróbáltatásokat, ha másért nem, akkor azért, hogy büszkén sétálhassanak a halálba. Ahogy az idézet is mutatja:

– Komolyan hiszed, hogy le tudjátok győzni a németeket? – szegeztem neki hitetlenkedve a kérdést.
– Nem – vágta rá nyersen. – Se fegyverzetben, se létszámban nem érünk a nyomukba.
– Akkor miért csináljátok? […]
– Mert ha majd egyszer az emberek visszatekintenek erre az időszakra, látniuk kell, hogy nem hagytuk magunkat.

És talán ez az idézet nem csak a mindennapi hősöknek állított fentebbi mondatomra reflektál, hanem arra is, hogy miért is olvasok én ilyen jellegű könyveket. Egy barátom megkérdezte tőlem, hogyan tudok ennyi fájdalmat és szomorúságot elviselni. Azt válaszoltam neki, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat. Fontos, hogy emlékezzünk a mindennapi, névtelen hősökre is. Azokra, akik félelmet nem ismervén kiállltak a náci propaganda ellen, és ezért az életükkel fizettek. És azokra is, akik a túlélés érdekében némán tűrtek és becsukták a szemüket, de akkor sem szóltak egy szót sem, ha esetleg tudomásukra jutott, hogy valaki élelmet juttat a bújkálóknak.

A Nő kék csillaggal olvasása közben ismételten realizáltam, hogy a háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Még mindig, a sokadik regény olvasása közben is olykor óhatatlanul ökölbe szorul a kezem, a tehetetlen düh minden alkalommal magába szippant. Olykor olvasás közben úgy éreztem, hogy meg kell állnom egy pillanatra, mert a kis lelkem darabokra hullott egy-egy jelenet olvasása közben. Szerencsére az írónő mesterien remekül egyensúlyozott. Az egy-egy szívszaggató pillanatot mindig nyugodtabb (már amennyire a téma engedi) epizód következett. 

Az értékelés ezen pontján fontos megjegyezni, hogy a történet nagy része fikció. Bár valós eseményeken alapul Pam Jenoff regénye (az írónő szavaiból kiderül, hogy Ukrajnában tényleg a csatornákban bújtak el néhányan a túlélés reményében) az írónő azonban jócskán élt az írói szabadság lehetőségével és az egészet áthelyezte Lengyelországba. Az emberek hősiességét és bátorságát azonban igyekezett minél pontosabban és hűen bemutatni, így azt hiszem jobbul mondhatjuk, hogy az írónő mesterien zsonglőrködött a történelmi tények, illetve a fikció elemeivel egy igazán lebilincselő regényt alkotott.

A kötet két főszereplője, Sadie és Ella igazán kedves és szerethető karakter. Sadie zsidó családból származik. A gettó kiürítése közben, két másik család társaságában egy csatornamunkás segítségével elbújnak a föld alatt, és ott próbálják meg kivárni a háború végét. Hihetetlenül emberinek tűnt a karaktere. Az írónő nagy gondossággal alkotta meg a szereplőit, így abszolút nem tűnt idegennek, vagy furcsának a karaktere. A 18 éves fiatal lány nem viselte könnyen a bezártságot, olykor meggondolatlanul viselkedett, máskor pedig óriási hősiességről tett tanúbizonyságot. A barátsága Ellával furcsa és váratlan fordulat volt. A 19 éves lány véletlenül pillantotta meg őt a csatornában, és ahogy a tekintetük összefonódott, azonnal tudta, hogy képtelen lenne segítség nélkül továbbmenni. Rövid ismertségük alatt óriási hatással voltak egymás életére, az olvasó óhatatlanul is annak drukkol, hogy a háborút követően egymás szomszédságában éljék le a boldog életüket a családjukkal. De vajon megadathat neki a jövökép és a tervezgetés luxusa? Meddig bújkálhat Sadie családjával és a többi menekülttel a csatornában? És Ella meddig képes segíteni neki a kollaboráns mostohája tudta nélkül?

A regény bővelkedik az izgalmakban, engem teljesen magához láncolt a történet, a csavarra a végén pedig bevallom, én nem számítottam. Pedig utólag visszagondolva azért gyanakodhattam volna egy kicsit. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy így lett vége, bár nehezen tudta feledtetni velem a fájdalmas űrt, amit az egész regény úgy összességében bennem hagyott. 

A gettókról és a nácik zsidóellenes magatartásáról mindig megterhelő olvasni, most talán még inkább érik a látogatásom Lengyelországba és Auschwitzba. 

El sem tudom képzelni, milyen lehetett a csatornába menekülni és egy lyukban remegni és izgulni, hogy nehogy megtalálja őket a rendőrség, vagy a náci katonák. Embertelen időszak volt ez, melyet csak kis mértékben tudott ellensúlyozni a hétköznapi emberek hősiessége. 

Pam Jenoff csodálatos munkát végzett, összességében remek történelmi regényt alkotott. Azt hiszem, hogy ha a legnagyobb kedvenceim közé nem is kerül a történet, de Sadie és Ella története sokáig velem marad és remek olvasmányélményként tartom számon a jövőben. Ha szeretitek a II. világháborús regényeket, vagy a holokauszt történeteket, akkor csak ajánlani tudom nektek a könyvet. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Magnóliának. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. Ugyanitt pedig bele is tudtok olvasni a regénybe. 

Read More

Véronique Mougin: Ahol ​a tű átfér + Nyereményjáték

Sziasztok!

A koncentrációs tábortól a francia divatvilág csúcsáig megismerhetünk egy csodaszámba menő életet, melyet bár vakvágányra vitt a történelem, de végül megmentett a szépség. Az Ahol a tű átfér egy hihetetlen igaz történetet mutat be, egy olyan életpályát ismerhetünk meg általa, amely rengeteg fájdalmat és csodát tartogat az olvasója számára. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Tomi történetét, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyvet. 

A koncentrációs tábortól a francia divatvilág csúcsáig megismerhetünk egy csodaszámba menő életet, amit vakvágányra vitt a történelem, de végül megmentett a szépség.

Tomi tizennégy éves. Makacs, éles eszű, lázadó szellemű és huncut. Amikor felmászik kedvenc fája tetejére, lányokról fantáziál, és mindarról, amit el fog érni a jövőben. Zsidó lévén deportálják az édesapjával és a legjobb barátjával együtt. Hogy mentse az életét, azt állítja, ért a szabómesterséghez, ettől kezdve a csíkos rabruhákat kell megfoltoznia. Ami blöffnek indult, szerelem lesz első látásra: Tomi rájön, egyszerűen imád varrni, és e hivatás jelenti számára a kiutat. Az Ahol a tű átfér szinte hihetetlen, mégis igaz történet, amely a koncentrációs tábortól a francia haute couture szédítő csúcsáig, egy ragyogó jövő felé ível, miközben bemutat egy regényes életpályát, egy végletes fordulatokkal teli sorsot, amelyet csak a huszadik századi valóság hívhatott életre.

Őszinte leszek veletek, eléggé nehezen találom a szavakat. Nem vagyok kezdő a témában, hiszen ismertek már, rengetegeg II. világháborús és holokauszt könyvet olvasok. Az Ahol a tű átfér című regény azonban minden várakozásomat felülmúlta. Egy csodálatos, megrázó és mélyen fájdalmas történet arról, hogy egy fiatal magyar fiú miként élte túl a háború borzalmait és utána hogyan boldogult a felszabadulás után. Bár az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nehéz olvasmány lesz, valahogy mégis teljesen maga alá gyűrt a történet. Elvesztem, darabjaimra hullottam, aggódtam, féltem, gyűlöltem és minden idegszálammal Tomira és az édesapjára koncentráltam. 

Az Ahol a tű átfér című kötet egy nagyon érdekes és remek stílusban életrajzi regény a II. világháború kegyetlen időszakáról és az ezt követő időkről. Talán a legjobb iskolapéldája annak, hogy a legérdekesebb és leghatásosabb történeteket az élet írja. A kötet lapjain megelevenedik előttünk a korabeli világ zsidóellenes politikája, a táborok borzalmai és a felszabadulást követő időszak. Véronique Mougin regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. Egy remekül megírt regény a fájdalomról, a veszteségről és az élni akarásról. 

A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Minden egyes alkalommal, amikor ilyen típusú regényt veszek a kezembe kettős érzések kezdenek el kavarogni bennem. Egyrészről nagyon izgatott vagyok, másrészről azonban ott motoszkál bennem az a kérdés, hogy vajon meddig hatnak majd rám elementáris erővel az ilyen típusú könyvek? Mikor jön el az a pont, amikor már nem tudnak újdonsággal szolgálni? Hasonló gondolatokkal vettem kézbe Véronique Mougin regényét is. A fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen minden egyes alkalommal, amikor egy túlélő élettörténetét ismerem meg úgy érzem, hogy ezzel adózhatok az elesettek emléke előtt is. Tomi édesapja, Kiss Herman így fogalmaz: "Ha senki nem beszél róluk, ki fog emlékezni rájuk?" És azt hiszem tulajonképpen ez az én életfilozófiám is. A holokauszt során rengeteg ember vesztette élet. Sokak neve már a feledés homolyábá veszett. De úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat (hiszen rengetegen vannak, akik nem csak passzíven tűrték a nácik embertelen viselkedését, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy javítsanak a sorstársai helyzetén). Egyszerűen úgy érzem, hogy bár sokan felejteni akarnak, de vannak dolgok, amikre mindig emlékeznünk kell. Emlékeznünk kell a fájdalomra és az áldozatokra, a névtelenekre és azokra, akiknek a neve fennmaradt. 

Az Ahol a tű átfér az egyik legerősebb holokauszt regény, amit mostanában olvastam. Bevallom, többször is pityeregtem olvasás közben. Nem tudnám elmondani, hogy mi miatt volt ekkora hatással rám Tomi története, hiszen már több hasonló témájú regényt is olvastam, de az Ahol a tű átfér valahogy teljesen magával ragadott és talán soha nem is ereszt el. Az írónő stílusa zseniális, rendkívül érzékletesen adta vissza Tomi gondolatait és történetét, végig úgy éreztem, mintha ott állnék a kandalló előtt és hallgatnám az élettörténetét. 

A kötet több részből áll, melyeket minden egyes esetben helymegjelöléssel és évszámmal jelölt az írónő. Tomi szemén keresztül élhetjük át egy magyar zsidó család életének és küzdelmének pillanatait a gettóba zárástól kezdve, a haláltáboron át egészen addig, míg új életet kezdenek Franciaországban. A regény alapvetően E/1-ben íródott, de a folyamatos szöveget különböző szemelvények "akasztják" meg. Ezekben a kis részekben olyan emberek szólalnak meg tulajdonképpen, akik a fiú élettörténetének a részét képezik. Kicsit nehéz megfogalmazni ezt, de úgy képzeljétek el, hogy Tomi története folyamatosan halad előre és amikor például a szomszéd néniről beszél, aki mindig kukucskál az ablakon, a szomszéd néni is kap egy fél oldalt, ahol megismerhetjük a gondolatait. Vagy éppen a tábori állapotokról olvashatunk,  és mondjuk kap egy fél oldalt az egyik orvos a kórházban, vagy az édesapja ahogy imádkozik. Ez a kettősség remekül áll a regénynek, rengeteget hozzáad magához az élettörténethez és az olvasás élményéhez is. 

A cselekmény pont olyan borzalmas és fájdalmas, mint ahogyan az a fülszövegből is sejthető. Tomi és édesapja nagyon nehéz helyzetbe kerül, túlélték tulajdonképpen a túlélhetetlent. Ebben a világban ember embernek volt a farkasa, a táborokban élők pontosan olyanná váltak, mint ahogy a náci németek is látták őket. Állatias, mocskos és büdös lényekké. Amikor a túlélés a tét, az ember olykor elveszíti önmagát. Olykor rabok fordulnak egymás ellen, ha ebben látják a túlélés zálogát. Az ember pedig felteszi minden egyes másodpercben a kérdést, hogy vajon hogyan fajulhatott el idáig a világ. 

Tomi egy rendkívül érdekes személyiség. Egy igazi lázadó kamasz, akinek nem csak a külső a nácik uralta külső világgal, hanem saját belső démonaival is meg kellett küzdenie. A családjával nem találta a közös hangot, a gettóbeli és haláltábori világ pedig csak tovább rombolta a fiú állapotát. Mindent megtett a túlélés érdekében, ugyanakkor komoly és mély sebeket szerzett, melyek az egész életére hatással voltak. Amikor az ember ott áll az Appelplatzon, olyan apróságnak tűnnek a régi családi problémák. De hiába bánja meg azt a sok butaságot, ami régen elhagyta a száját, talán már soha nem teheti jóvá azokat. Édesapjával soha nem találta a közös hangot, de egymás nélkül talán esélyük sem lehetett a túlélésre. Ahogy Tomi mondta: "És ha itt egyedül marad az ember, az olyan, mintha már meg is halt volna."  Bár azon szerencsések közé tartozik, akik végül új életet kezdhettek, mégis érezhető rajta, hogy egyszerűen képtelen szabadulni a múlt fogságából. A fiú azt a megoldási mechanizmust választotta, hogy nem beszél a veszteségről és az élményeiről, eltemetett mindent jó mélyen magába. Látjuk és érezzük, hogy talán nem a legokosabb módja a továbblépésnek, de érezzük, hogy ekkora traumán talán nem is biztos, hogy túl lehet jutni. Az ha valaki mindig elmerül az emlékeiben pont ugyanolyan káros lehet, mint amikor valaki jó mélyen elzárja azokat. 

Tomi soha nem akart az édesapja nyomdokaiba lépni, a táborban azonban a varrás a túlélés záloga lesz számára. Ami kezdetben az életet jelentette számára szép lassan szerelemmé változott és bár nem abban a formában folytatta a családi vállalkozást, ahogy apja elképzelte, végül mégis mestere lett a szakmájának. 

A kötet nyelvezete remek, még úgy is olvastatta magát, hogy legszívesebben néha a falhoz csaptam volna tehetetlenségemben és fájdalmamban. Nem könnyű olvasmány, olykor annyira frusztrált lettem, hogy félre kellett tennem egy kicsit. Mégis az utolsó oldal elolvasás után úgy éreztem, hogy egy remek történettel lennék szegényebb, ha nem adtam volna egy esélyt neki, soha nem ismerhettem volna meg Kiss Tamás nevét. Véronique Mougin életének a legjobb döntését hozta meg akkor, amikor megírta ezt a regényt. 

Összességében az Ahol a tű átfér egy nagyszerű életrajzi regény. A kötet stílusa nagyszerű és olvasmányos. Bár néha a szívem szakadt meg a sok fájdalom és igazságtalanság láttán, mégis minden oldalát imádtam. Tomi élete tényleg papírra kívánkozott, örülök, hogy végül kötélnek állt és elmesélt mindent. Aki szívesen olvas a holokausztról, vagy érdekli az ilyen típusú kötetek, annak mindenképpen ajánlom Véronique Mougin regényét. Lelkileg megterhelő, de az egyik legjobb holokauszt történet, amit mostanában olvastam. Olvassátok, szeressétek!

Értékelés: 5/5

Ha az értékelés után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni. 

Nyereményjáték

Mivel könyvünk főszereplője, Tomi közvetlen közelről tapasztalta meg a koncentrációs táborok borzalmait, ezért a mostani játékunk is a haláltáborok világához kötődik. Minden állomáson találtok egy idézetet egy olyan kötetből, melynek a holokauszt a központi témája.  Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy melyik könyvből idéztünk. (Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

IDÉZET

“Mert mindenkinek fel kell rá készülni, hogy bármi megtörténhet bármikor. Nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat. Éberen kell őrködni, gátat kell szabni az intoleranciának. Szavakkal kezdődik, gondolatokkal. De az csak a kezdet. És nem tudhatod, mi lesz a vége.”

a Rafflecopter giveaway

Állomások

05.17.: Szembetűnő

05.20.: Csak olvass!

05.21.: Könyv és más

05.23.: Readinspo

Read More

Kelly Rimmer: A ​varsói árva

Sziasztok!

Csak nem egy újabb történelmi regény? Gondolom meg sem lepődtök, hogy egy újabb ilyen típusú értékeléssel jelentkezem. Nagyon érdekes ez az egész, mert ahogy visszaemlékezem iskolai éveimre, nem a történelem volt a legkedvesebb tantárgyam. Bár szerettem, de nem rajongtam annyira érte, mint az irodalomért. A háborús részek kifejezetten taszítottak, a kötelező évszámakon és eseményeken kívül igyekeztem teljesen elhatárolódni akár a világháborúk, akár a holokauszt témájától. Most visszagondolva úgy érzem, hogy talán lelkileg nem bírtam elviselni az emberiség történelmének ezen sötét foltjait. Az elmúlt 10 év azonban nagy változást hozott az életemben, egyre jobban érdekelni kezdtek az ilyen típusú történetek. Amióta aktív bloggerként és bookstagrammerként tevékenykedem pedig lavinaszerűen öntöttem magamra a fájdalmasabbnál fájdalmasabb történeteket. Néha eszembe jut, hogy talán lesz-e olyan pont, amikor már úgy érzem, hogy nem tudnak ezek a regények többet adni nekem. Amikor úgy érzem, hogy minden egyes könyv csak önmagát ismétli. De aztán mindig úgy csukom be az adott kötetet, hogy aznap is tanultam valamit. A háború, a holokauszt, mások elnyomása úgy látszik kiapadhatatlan forrás és mindig tud valami újat mutatni. Mielőtt azonban hosszabban kifejteném az érzéseimet a témáról, és magáról a könyvről, lássuk miről is szól pontosan A varsói árva című kötet.

1942-ben a tizennégy éves Elżbieta Rabinek örökbefogadó szüleivel és a nagybátyjával él Varsóban. Bár ő maga is átélt már szörnyűségeket, amelyekről azóta sem tud beszélni, mégis naiv azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a gettóban néhány háztömbnyire az otthonuktól. Amikor azonban találkozik a szomszédban élő Sarával, aki azon dolgozik, hogy zsidó gyerekeket csempésszen ki a gettóból, Elżbieta számára világossá válik, hogy neki is segítenie kell.

A tizenhat éves Roman Gorka a gettóban él szüleivel, kilencéves testvérével és kishúgával. Mindannyian éheznek, ezért meg kell hozniuk a legszörnyűbb döntést: le kell mondaniuk a legkisebb gyerekről, hogy ezáltal megmenthessék az életét. A mérhetetlen kilátástalanság és elkeseredés meggondolatlan tettekre sarkallja, s ezzel veszélybe sodorja önmagát és mindazokat, akik a gettóban élő gyerekek megmentésén fáradoznak.

Kelly Rimmer a New York Times, a Wall Street Journal és a USA Today bestsellerszerzője. Ausztráliában él. Regényeit - amelyek összességében több mint 1 millió példányban keltek el szerte a világon - eddig több mint húsz nyelvre fordították le.

Őszinte leszek veletek, nagyon nehezen találom a szavakat. Az utóbbi idők egyik legjobb történelmi regénye, amit olvastam. Bár tudom, nem egyszerű olvasmány, de én nagyon szeretem ezeket a könyveket. Valahogy bekattant nálam ez a téma és egyszerűen nem enged el, mindig is óriási hatással voltak rám ezek a történetek. Arra már igyekszem tudatosan figyelni, hogy ne csak ilyesmit olvassak, de vitathatatlanul és tagadhatatlanul a kedvenc műfajomról van szó. A Libri Kiadónak köszönhetően került a kezembe a könyv, és hihetetlenül hálás vagyok érte, hiszen a fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet. 

Kelly Rimmer regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. A varsói árva egy remekül megírt regény a fájdalomról, a veszteségről és a szeretet erejéről. Egy nagyszerű emlék mindazon bátor lengyel ember számára, akik valamilyen módon harcoltak a náci politika ellen. Hiszen rengeteg olyan lengyel van, akik nem tűrték némán a megpróbáltatásokat, akár a gettóban is, ha másért nem, akkor azért, hogy büszkén sétálhassanak a halálba.

A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Minden egyes alkalommal, amikor ilyen típusú regényt veszek a kezembe kettős érzések kezdenek el kavarogni bennem. Egyrészről nagyon izgatott vagyok, másrészről azonban ott motoszkál bennem az a kérdés, hogy vajon meddig hatnak majd rám elementáris erővel az ilyen típusú könyvek? Mikor jön el az a pont, amikor már nem tudnak újdonsággal szolgálni? Hasonló gondolatokkal vettem kézbe Kelly Rimmer regényét is. A fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen úgy éreztem a kötet segítségével a második világháború egy olyan szeletét ismerhetem meg, melyről eddig csak keveset hallottam. Sok regényt olvastam már a munkatáborok világáról, vagy a túlélők visszamlékezéseiről, de a gettó világával még nem találkozom ilyen mértékben, mint amennyire Kelly Rimmer regényében szerepet kapott. 

Roman nem csak a külső a nácik uralta külső világgal, hanem saját belső démonaival is küzd, melyet a úgy érzem, hogy talán a túlélők bűntudata táplál. Ez az érzés tulajdonképpen része annak a tünetegyüttesnek, amit poszt-tarumás stressz szindrómának neveznek. Az alapja az a mentális állapot, amikor egy katasztrófát, balesetet, vagy valamilyen más rettenetes eseményt túlélő egyén úgy érzi, hogy rosszat tett azzal, hogy ő életben maradt, mások pedig nem. Úgy érzi, hogy ő kevesebbet ér, mint azok az emberek, akiket szeretett és akikkel törődött, ők jobban megérdemelték volna az életet. Nekik kellett volna életben maradni és neki kellett volna meghalni. A mögötte búvó pszichológiai mechanizmust úgy magyarázzák, hogy az ember elnyomja magában a haragot, amit az esemény okozója felé érez, és azok felé, akiknek tényleg lehetőségük lett volna megakadályozni a dolgot, és ez az egész indulat önmaga ellen fordul. Ennek a túlélő bűntudat-érzésnek gyakori kísérője szorongás, depresszió, alvászavarok és rémálmok, a jelen és a jövő iránti érdeklődés elvesztése, késztetés-hiány.  Bár igaz, hogy az ő haragja egyértelműen a nácik irányába fordul, Roman esetében a legnagyobb probléma, hogy feleslegesnek és értelmetlennek kezdi el látni az életét, és csak a jelenben él, egy időzített bombává válik, aki saját magát nem kímélvén mindent megtesz a bosszú érdekében. A kérdés csupán az, hogy a szeretet képes-e arra, hogy a fiú képes legyen a jövőbe nézni, vagy megmarad az itt és mostban és csupán a partizánakciók éltetik, hiszen ha sikerrel jár, akkor elpuszítja az ellenség egy részét, ha pedig nem, akkor végre jobb létre szenderülhet. 

Elżbieta ezzel szemben egy merőben más személyiség. Fiatalkora ellenére már ő is megtapasztalta a poklok poklát. Sokáig ő is megy előre, és mindent megtesz annak érdekében, hogy családja emléke előtt bátorsággal tisztelegjen. Egy rendkívül bátor fiatal lány, aki nem hagyta, hogy teljesen megtörje az élet, pedig sorba kapta a gyomrosokat tőle. Egy ideig hasonlóan perzselő szenvedély égett benne, mint Romanban, de ez az erő kihunyt belőle és egy idő után a túlélésre kezdett el koncentrálni. Én mégsem éreztem azt, hogy elfogyott, inkább csak máshogy kezdte el szemlélni az életet. Azt is mondhatjuk, hogy felnőtt, a különböző események hatására eltűnt belőle a tűz, és az egyetlen célja az volt, hogy élhessen. A könyv második felére olyan, mintha Roman ellenpólusa lenne. Vajon egymásra találhatnak a fiatalok? Képesek lesznek együtt élni a démonjaikkal? Új alapokra lehet helyezni az embernek az életét, ha az egész korábbi világa megszűnt létezni? A fiatalok óriási támaszt jelentenek egymásnak. Támogatják és vigasztalják a másikat, amikor szükség van rá. De vajon ez elég számukra? Élni fognak, vagy csak túlélni? 

Kicsit utánaolvastam az írónő munkásságának és a könyv eredetének és képzeljétek azt találtam, hogy ez a kötet tulajdonképpen egy másik regény "folytatása". Van egy regénye, aminek az a címe, hogy The Things We Cannot Say és ez a műve erőteljesen összefügg A varsói árva című írásával. Azt írta az utószóban az írónő, hogy úgy érezte, hogy azt a történetszálat bár lezárta, de van egy szereplő, akinek a a kezét még nem tudta elengedni. Ráadásul képzeljétek, regényt egy magyarországi történet ihlette. Egy találkozón mesélték el, hogy egy magyar gettóból táskában csempésztek ki egy kisbabát. Ez a motívum megjelenik a regényében is. 

Azt hiszem, hogy az írónő személyében egy új kedvencet avattam, biztos vagyok benne, hogy minden magyarul megjelent kötetét beszerzem és elolvasom majd. Ráadásul nagyon bízom benne, hogy a The Things We Cannot Say című írása is megjelenik majd kis országunkban.  

Összességében nagyon szerettem Kelly Rimmer regényét és őszintén csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az ilyan típusú történeteket. Az egyik nagy kedvencemmé vált. A varsói árvai egy lenyűgöző és szívbemarkoló történet. Az utóbbi idők egyik legjobb történelmi regénye, amit olvastam. Olvassátok, szeressétek!

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Libri Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. 

Read More

Lily Ebert - Dov Forman: Lily ​fogadalma + Nyereményjáték

Sziasztok!

Lily ​Ebert egy holokauszt-túlélő, aki megfogadta magában: ha  túléli Auschwitz borzalmait, akkor mindent elkövet azért, hogy mesélhessen a táborban elszenvedett tapasztalatairól. Amikor a COVID-korlátozások miatt nem járhatott már iskolákba, rendezvényekre, hogy személyesen meséljen a holokausztról, amely addigi missziója volt, dédunokája létrehozott neki egy TikTok-fiókot. Azóta a 97 éves Lily Ebert a közösségi médiában folytatja a tanúságtételt, rövid videókban válaszol a fiatal, többnyire 18-24 éves közönség kérdéseire. A Lily fogadalma egy lenyűgöző és rendkívül inspiráló idős hölgy írása, aki méltán lehet mindannyiunk példaképe. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Lily Ebert történetét és légy az a szerencsés olvasónk, aki a blogturné végén megnyeri a kötet egy példányát. 

Lily ​Ebert holokauszt-túlélő, aki a TikTokon beszél Auschwitzról, a haláltáborban szerzett élményeiről. Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta: „Sok szerencsét, és sok boldogságot”.

Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje.

Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja és két húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki.

Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban.

Az elmúlt időszakban teljesen rákattantam a II. világháborús könyvekre, igyekszem széleskörű tudást gyűjteni a témában. Számtalan regényt és önéletrajzi kötetet olvastam már, így kíváncsi voltam, hogy Lily története mennyire fog majd az újdonság varázsával hatni rám. Az idős hölgyet először a TikTokon fedeztem fel magamnak és azonnal a rajongójává váltam. Először nem is tudtam, hogy ő magyar származású holokauszt túlélő, ezzel csak kicsivel később szembesültem, mikor a könyvéről tudomást szereztem. Bevallom, mikor a csatornán verset szavalt magyarul egy kicsit meg is könnyeztem. Egy rendkívül különleges személyiség, aki egy igazi áldás az egész világnak. Gondoljunk csak bele, most vagyunk abban az időszakban, amikor az utolsó túlélők személyesen adhatják át tudásukat és élményeiket a fiatalság számára. Persze bármit el lehet olvasni és rengeteg II. világháborús kötet kapható, de teljesen más ezeket a történeteket az ő szájukból hallani, mint egy regényből olvasni. 

Egy barátom megkérdezte tőlem, hogy miért olvasok ilyen típusú könyveket, hogyan tudok ennyi fájdalmat és szomorúságot elviselni. Azt válaszoltam neki, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat (hiszen rengetegen vannak, akik nem csak passzíven tűrték a nácik embertelen viselkedését, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy javítsanak a sorstársai helyzetén). Ahogy gondolkodtam ezen a kérdésen halványan eszembe jutott a tanulmányaim során megismert Assmann, akinek a nevéhez a kollektív és egyéni emlékezet megkülönböztetése köthető. Szerinte az egyéni emlékezetet az alapja a társadalmi emlékezetnek, de az egyén emlékezetét a társadalom nagyban befolyásolja, mivel az emlékezet tartalmát, mindig a csoporton belüli interakciók és viszonyrendszerek határozzák meg. A csoport tagjai ezeken az emlékeken keresztül tudnak a saját múltjukhoz kapcsolódni, melynek a rekonstrukcióját, mindig az aktuális körülmények módosítják. Assmann szerint maga az emlék a társadalmi kommunikáción keresztül marad fent, vagyis, ha egy eseményről megszakad a társadalmi kommunikáció, akkor az elvész, tehát elfelejtődik. A holokauszt kimeríthetetlen témának tűnik az irodalom és filmek égiszén, minden évben rengeteg hasonló témájú kötet jelenik meg. Assmann elmélete pedig igazolja ezek fontosságát. Rájöttem, hogy pontosan erről van szó. Emiatt fontos, hogy újra és újra megjelenjenek ezek a művek, hiszen ez biztosítja, hogy nem felejtkezünk meg a holokausztról és az áldozatokról. Nem utolsó sorban pedig ne felejtsük el azt sem, hogy segíti a feldolgozás folyamatát. Minél többet beszélünk egy dologról, annál kevésbé okoz frusztrációt. Valószínű így van ezzel Lily is, aki anno megfogadta magában, ha túléli Auschwitz borzalmait, akkor mindent elkövet azért, hogy mesélhessen a táborban elszenvedett tapasztalatairól. Amikor a COVID-korlátozások miatt nem járhatott már iskolákba, rendezvényekre, hogy személyesen meséljen a holokausztról, amely addigi missziója volt, dédunokája létrehozott neki egy TikTok-fiókot, ahol rendszeresen posztol videókat és válaszol a feltett kérdésekre. 

Lily fogadalma egy nagyon érdekes és remek stílusban megírt memoár. Rendkívül érzékletesen ír a táborról és az azt követő időszakról. Talán a személyes kapcsolódási pont, a sok videó mondatja ezt velem, de én egyszerűen imádtam ezt a kötetet. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Lily mellett ülnék és csak hallgatnám és hallgatnám ahogy mesél. 

A könyv tulajdonképpen két részre osztható. Egyik oldalról Lily elbeszélése alapján megismerhetjük a gyermekkorát, a koncentrációs tábori éveket és az azt követő időszakot. Másik oldalról pedig Dov tolmácsolásában nyerhetünk betekintést abba az időszakba, amikor sikeresen felkutatta az internet segítségével azt a katonát, aki a tábor felszabadítása után egy bankjegyet nyomott a lány kezébe. 

Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy hasonló dolog soha nem történhet meg a világban. Az emlékezés pedig ahogy már írtam, rendkívül fontos része a feldolgozásnak. Lily azt az utat választotta, hogy kibeszélte magából a történteket. Bátorságáról és erejéről többször is tanúbizonyságot tett, de talán az egyik legelképesztőbb dolog tőle, hogy elment felnőtt fejjel Auschwitzba és végig járta az egész területet. Egy igazi hős, aki tényleg példakép lehet mindannyiunk számára. Bebizonyítja, hogy az életünk az legértékesebb ajándék a földön és lehet bármilyen mostoha is a sors, muszáj továbblépni. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak úgy feladja. Túlélte a világ egyik legsúlyosabb népírtását, úgy érezte talán, hogy egyszerűen tartozott saját magának, a családjának és az elhunyt ismerősök emlékének azzal, hogy továbblép és az emlékezéssel és edukációval hozzájárul ahhoz, hogy soha ne történhessen meg hasonló a világunkban. Persze kezdetben védeni szerette volna a családját és a gyermekeit, meg akarta őrizni magának a tábori emlékeket, de aztán megtapasztalta, hogy a hallgatás soha nem jó módszer és többet árt az embernek, mint amennyit használ. 

Mélységesen megdöbbentett az, mikor Dov leírta, hogy miután az interneten szárnyra kapott a Twitter bejegyzése a sok pozitív és segíteni akaró ember mellett megjelentek a különböző antiszemita megnyilvánulások is. Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik ilyen eszméket vallanak. A világ sokkal szebb és jobb hely lenne, ha az emberek nem gyűlölködnének és elfogadnák azt, hogy nem vagyunk mindannyian egyformák. 

Nagyon jó volt olvasni arról, hogy Lily élete hogyan alakult a tábor után. Két lánytestvérével együtt maradt, René és Piri az életének a szerves része maradt. Még az esküvői ruhán is megosztoztak a lányok, a nagy nap után továbbadták egymásnak. Boldog voltam, hogy gyermekei születtek és hogy a családja teljessé tette az életét. Az Imivel való találkozást kicsit meg kis könnyeztem, nagyon megható volt számomra ez a kis családi találkozás. 

A kötet végén található néhány kép is, ezek még teljesebbé teszik az önéletrajzi könyvet. A fotókon láthatjuk Lily családját, a családi ékszereket és a kis nyakláncot is, melyet a táborban is féltve őrzött. 

Összességében a Lily fogadalma egy nagyszerű önéletrajzi mű, melynek minden oldala egy kincs a fiatal nemzedék számára. A kötet stílusa nagyszerű és olvasmányos, egy másodpercre sem tűnik ridegnek, vagy zárkózottnak. Olyan, mint amikor egy nagymama mesél az unokájának. Minden oldalát imádtam. Remélem még sokáig hallgatjuk a történeteit. Aki szívesen olvas a holokausztról, vagy érdeklik az ilyen típusú kötetek, annak mindenképpen ajánlom. (Ha pedig regisztrálva vagytok TikTokon, akkor mindenképpen kövessétek be hiszen rengeteg dolgot lehet tanulni tőle. Mennyivel jobb tőle hallani ezekről a dolgokról, mint egy száraz történelem könyvben olvasni. )

Értékelés: 5/5

Ha az értékelés után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni. 

Nyereményjáték

Mivel Lily Ebert egy holokauszt-túlélő, aki a saját bőrén tapasztalta meg Auschwitz borzalmait, ezért a mostani játékunk is a haláltáborok világához kötődik. Minden állomáson találtok egy idézetet egy olyan kötetből, melynek a holokauszt a központi témája.  Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy melyik könyvből idéztünk. (Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

IDÉZET

“Kiszálltunk a vonatból, és fejjel előre a pokolba zuhantunk.”

a Rafflecopter giveaway

Állomások

11.16.: Csak olvass!

11.17.: Kelly és Lupi olvas

11.19.: Zakkant olvas

Read More

Anita Abriel: A ​remény útjain

Sziasztok!

Már megszokhattátok az oldalamon, hogy egyenesen rajongok a történelmi regényekért, így rendszeresen kerülnek a kezembe ilyen típusú történetek. Tudom, nem egyszerű olvasmány, de én nagyon szeretem ezeket a könyveket. Valahogy bekattant nálam ez a téma és egyszerűen nem enged el, mindig is óriási hatással voltak rám ezek a történetek. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy nem kellett eddig és nagyon remélem, hogy soha nem is kell majd ilyen borzalmakat átélnem. A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést és fájdalmat látunk. De milyen lehet a túlélők sorsa? Vajon hogyan alakul két fiatal magyar lány élete, miután megszöknek a vonatról, mely a biztos fájdalom és halál felé robogott velük?

Az elmúlt időszakban teljesen rákattantam a II. világháborús könyvekre, szép lassan azt mondhatjuk, hogy ez a kedvenc műfajom, rengeteg ilyen típusú kötet fordult meg mostanában a kezemben. Mikor megláttam Anita Abriel könyvét két dolog keltette fel a figyelmet azonnal. Az egyik a szerző magyar kötődése, hiszen a regényt az ő édesanyjának a története ihlette, a másik pedig Pam Jenoff ajánlása a borítón. Ez a két dolog azonnal levett a lábamról, szóval óriási lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Mielőtt azonban bővebben is írnék a könyvről, lássuk miről is szól pontosan a regény. 

1946-ot írunk, amikor Frankel Vera és legjobb barátnője, Bán Edit megérkeznek Nápolyba. A két lány egy Auschwitz felé tartó vonatról szökött meg, s mindenkit elveszítettek a háborúban. Egy amerikai katonatiszt ajánlólevelének köszönhetően Vera az Egyesült Államok nagykövetségén kap munkát, ahol beleszeret Anton Wight kapitányba. Úgy tűnik, a dolgok kezdenek jobbra fordulni, ám nemcsak Verának és Editnek, de Wight kapitánynak is meg kell birkóznia a háború okozta traumákkal, és a férfi egy nap szó nélkül eltűnik. A két nőnek így ismét újra kell terveznie az életét, és a vágy, hogy végre maguk mögött tudják a múlt szörnyűségeit, Nápolyból előbb New Yorkba, majd Caracasba vezérli őket. Hiába telnek azonban az évek, Vera képtelen elfelejteni a kapitányt... A remény útjain megrázó és magával ragadó történet, melyet a szerző magyar édesanyjának élete inspirált.

A remény útjain egy igazán érdekes és szerethető regény, mely két fiatal zsidó lány történetét mutatja be, akik túlélték a holokauszt borzalmait és külföldön próbálnak új életet kezdeni a második világháború borzalmait követően. Nagyszerű regény szeretetről, túlélésről, a reményről és arról, hogy az emberi lélek még a legsötétebb időszakban is képes diadalmaskodni a rossz felett.  Frankel Vera és barátnője Bán Edit egy vonatról szökött meg, éveken át bujkáltak a német katonák elöl, majd végül Olaszországba indultak az új élet reményében. A háború okozta sebek lassan gyógyulnak, de a fiatal lányok minden tőlük telhetőt megtesznek a boldogulás érdekében. A sors azonban Nápolyból előbb New Yorkba, Caracasba végül Sydney-be vezérli őket,  de vajon megtalálják a helyüket a világban? A földrészeken átívelő történetük vajon végül boldogan zárul, vagy a túlélők bűntudata kíséri végig az egész életüket?

Vera és Edit élete nem egyszerű, küzdenek saját belső démonjaikkal, melyet a feljebb is említett túlélők bűntudata táplál. Ez az érzés tulajdonképpen része annak a tünetegyüttesnek, amit poszt-tarumás stressz szindrómának neveznek. Az alapja az a mentális állapot, amikor egy katasztrófát, balesetet, vagy valamilyen más rettenetes eseményt túlélő egyén úgy érzi, hogy rosszat tett azzal, hogy ő életben maradt, mások pedig nem. Úgy érzi, hogy ő kevesebb ér, mint azok az emberek, akiket szeretett és akikkel törődött, ők jobban megérdemelték volna az életet. Nekik kellett volna életben maradni és neki kellett volna meghalni. A mögötte búvó pszichológiai mechanizmust úgy magyarázzák, hogy az ember elnyomja magában a haragot, amit az esemény okozója felé érez, és azok felé, akiknek tényleg lehetőségük lett volna megakadályozni a dolgot, és ez az egész indulat önmaga ellen fordul. Ennek a túlélő bűntudat-érzésnek gyakori kísérője szorongás, depresszió, alvászavarok és rémálmok, a jelen és a jövő iránti érdeklődés elvesztése, késztetés-hiány. Bár főleg Vera esetében figyelhető meg ez az érzés, főleg nála csúcsosodott ki a dolog, de Edit is hasonló gondolatokkal küzd a felszín alatt. Mindketten elvesztették családjukat, szeretteiket. Folyamatosan mardossa őket az az érzés, hogy miért ők maradtak életben, miért kaphattak egy újabb esélyt az élettől, mikor mindenki másnak a halál jutott osztályrészül. 

A háborút követően egy amerikai katonatiszt ajánlólevelének köszönhetően Vera és Edit Nápolyba kerül, ahol Vera az Egyesült Államok nagykövetségén kap munkát. Ott beleszeret a főnökébe, Anton Wight kapitányba és Edit is szépen lassan megtalálja a helyét, elindul azon az úton, hogy végre elismert divattervezővé váljon. Úgy tűnik, a dolgok kezdenek jobbra fordulni, ám nemcsak Verának és Editnek, de Wight kapitánynak is meg kell birkóznia a háború okozta traumákkal, és a férfi egy nap szó nélkül eltűnik. A lányok egy nagyszerű ajánlatnak köszönhetően Amerikába indulnak, de sajnos nem úgy alakult az utazás, ahogy eltervezték, így végül Caracasba kerülnek, ahol megpróbálnak új életet kezdeni.  Venezuela fővárosa rengeteg meglepetést és izgalmat tartogatott a lányok.  Edit egyre lelkesebben és talán egy kicsit meggondolatlanul igyekszik közelebb kerülni az álmához, hogy tervező lehessen és a világon megismerhessék a munkáit. Vera megismerkedik egy fiatal férfival és bár a kapitányt nem tudja kiverni a fejéből, mégis romantikus kapcsolatba bonyolódik vele. Az élet azonban nem várt fordulatot vett, ami mindent megváltoztatott a lányok életében. De vajon milyen út vezet a boldogsághoz? Hány igaz szerelme lehet az embernek az életében? Mi van akkor, ha a lányok nem tudnak beilleszkedi az új kultúrába? Képes lesz két fiatal magyar lány új életet kezdeni Venezuela fővárosában? 

A lányok óriási támaszt jelentenek egymásnak. Támogatják és vigasztalják a másikat, amikor szükség van rá. Edit meg van győződve arról, hogy nem csak családját, hanem vőlegényét is elvesztette. Hiába próbálja őt Vera pozitív gondolkodásra sarkallni, a lány érzi, hogy a szerelme soha nem tér vissza hozzá. Szomjazza a romantikus kapcsolatokat, naivan és túlságosan is lelkesen közelít a férfiakhoz, de Istvánt soha nem tudja kiverni a fejéből. Kettejük közül Vera a racionális és gondoskodó, Edit pedig az , aki a föld felett lebeg három méterrel. Tökéletesen kiegészítik egymást, nemhiába barátok kiskoruk óta. 

A múlt darabkáit a lányok visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg, így szép lassan kirajzolódik előttünk a korabeli Budapest, a holokauszt rémségei, a lányok menekülése és bujkálása, bár a regény nem erre helyezi a fő hangsúlyt. A regény arról a fájdalomról és traumáról szól, amit a szeretteik és a hazájuk elhagyása jelentett a számukra, továbbá az újrakezdés nehézségeiről. Ugyanakkor megjelenik benne a remény, és az újrakezdés, a bátorság és az igaz barátság fontossága. Frankel Vera és legjobb ás Bán Edit története bemutatja, hogy még a leglehetetlenebb és legembertelenebb pillanatok sűrűjében is meríthetünk erőt a szeretet és a barátság erejéből. Anita Abriel remekül írta meg a történetet, ami persze nem is csoda, hiszen kiskorától kezdve formálta őt és személyiségét édesanyja és annak barátnője története. A Nyugati tér blog oldalán olvasható egy interjú az írónővel, melyből kiderül, hogy tényleg rengeteg minden történt meg a valóságban is. Néha tényleg az élet írja a legjobb forgatókönyvet. 

A regény stílusa nagyszerű és élvezhető, könnyen és gyorsan lehet haladni az olvasással. A múlt fájdalmán és a jelen nehézségein túlmutat, és bizonyítja, hogy bármilyen tragédia után van esély a szebb és jobb jövő kialakítására. Ha az ember nem adja fel és nem süllyed el a saját szomorúságában és fájdalmában, akkor mindig van előre. 

Összességében nekem nagyon tetszett Anita Abriel regénye, az első oldaltól az utolsóig csak úgy faltam a lapokat. A remény útjain egy igazán érdekes és szerethető regény, mely két fiatal zsidó lány történetet mutatja be, akik túlélték a holokauszt borzalmait és külföldön próbálnak új életet kezdeni a második világháború borzalmait követően. Nagyszerű regény szeretetről, túlélésről, a reményről és arról, hogy az emberi lélek még a legsötétebb időszakban is képes diadalmaskodni a rossz felett. A múlt darabkáit a lányok visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg, a jelenben pedig végigkövethetjük a lányok életet és küzdelmét a szebb és jobb jövő reményében. Ha szeretitek az igaz történeten alapuló könyveket akkor mindenképpen adjatok esélyt a kötetnek. 

Értékelés: 5/4,5

A recenziós példányt szeretném megköszönni a Libri Kiadónak. Ha tetszett a könyv, akkor ITT tudjátok közvetlenül a kiadó oldaláról megrendelni. 

Forrás: https://stressz.blog.hu/2014/04/15/es_az_ember_emlekszik_a_krematorium_szagara_a_tulelok_buntudata

Read More

Mario Escobar: Auschwitzi ​bölcsődal + Nyereményjáték

Mario Escobar könyve a legnehezebb témát dolgozza fel egy igaz történeten alapuló napló alapján. Helene Hanemann szavain keresztül megismerhetjük az auschwitzi haláltábor mindennapjait, és a kegyetlenségeiről elhíresült Mengele doktorral is találkozhatunk. A Blogturné Klub 8 bloggere is visszarepült a történelem kegyetlen helyszínére, hogy megismerje az egykori történeteket, amikről nehéz olvasni is. Tarts velünk te is a turnén, aminek a végén te is megnyerheted az Auschwitzi bölcsődal című könyvet a Kossuth Kiadó jóvoltából.

Nem tudom mi van velem az utóbbi időben, sorra kerülnek kezembe a II. világháborús könyvek. Valahogy bekattant nálam ez a téma és egyszerűen nem enged el. Mindig is nagy hatással voltak rám ezek a történetek. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy nem kellett eddig és nagyon remélem, hogy soha nem is kell majd ilyen borzalmakat átélnem. A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. 

De miről is szól a könyv? Lássuk!

A ​regény tulajdonképpen egy német ápolónő igaz történetén alapul, akit öt gyermekével és férjével együtt elhurcoltak Auschwitz Birkenauba. Helene Hanemann árja németnek számított, a férje azonban cigány származású hegedűművész volt. Amikor a Gestapó tisztjei megjelentek a lakásukon, hogy elvigyék a családot, Helenére nem terjedt ki a deportálási parancs. Nem kellett volna a családjával tartania, de ő önfeláldozó módon osztozott sorsukban.

Amint megérkeztek a táborba azonnal szembesültek a kegyetlen és kíméletlen körülményekkel. Voltak, akik rendkívül támogatók és kedvesek voltak, azonnal segítő kezet nyújtottak a családnak, azonban olyanok is akadtak, akik saját maguk túlélése érdekében képesek voltak másokon átgázolni és őket kisemmizni.

Egy napon azonban új orvos érkezett Auschwitzba, Josef Mengele, akinek az a különös ötlete támadt, hogy létesítsenek óvodát és kisiskolát a táborban, s ennek Helene legyen a vezetője. Ez a nem mindennapi vállalkozás határozta meg aztán a Hanemann család sorsát.

Őszintén bevallom nektek meglehetősen sok könyvet olvastam és még ennél is több filmet láttam a holokausztról, de ezek többsége mindig a zsidókra összpontosított. Nem is tudnék hirtelen olyan történetet felidézni, melyben a cigányság kapja a fő szerepet. A könyvnek véleményem szerint ez volt a legnagyobb erőssége, egy olyan szörnyűségre irányítja az olvasó figyelmét, melyről meglehetősen keveset tudunk.

Az értékeléssel kapcsolatban kicsit gondban vagyok. Mindig nehéz olyan könyvekről írni, amelyek igaz történeten alapulnak. Helene és családja valóban elkerült Auschwitzba és megtörténtek velük azok a dolgok, melyeket a könyvben olvashatunk. Számomra így még fájdalmasabb volt az olvasás.

A kötet igazán megrázó és mellbevágó, Mario Escobar egy csodálatos történethez nyúlt, azonban valami miatt még sem vagyok képes szuperlativuszokban beszélni a könyvről.

A történet alapján megismerhetjük a cigány barakkok működését és bepillantást nyerhetünk mindennapjaikba. Mindenki számára nehéz volt az élet a táborban. Már az elején megtapasztaljuk, hogy ezeket a borzalmakat nem lehet egyedül túlélni. Az embernek szüksége van „szövetségesekre”. Ember embernek a farkasa. Mindenki a túlélésért küzd, így nem ritka, hogy egymás elől lopkodják el a dolgokat. Sokan csak saját magukra, vagy közvetlen környezetükre gondolnak, így nem ritka, hogy a saját túlélésük érdekében másokat károsítanak meg.

Helene egy rendkívül szimpatikus karakter. Igazán erős személyiség, aki bármire képes a gyermekeiért. Nem véletlenül gondoljuk azt, hogy az anyák igazi szuperhősök. A semmiből is képesek csodát alkotni, letörlik a könnyeket és mosolyt varázsolnak a gyermekek arcára. Igazi  tigrisként küzdenek a családért, nincs olyan dolog, amire ne lennének képesek azokért, akiket szeretnek. Helene hihetetlen munkát végzett a táborban, melynek hála rengeteg kisgyerek szabadult ki a mindennapok fogságából és térhetett be abba a kis oázisba, amit teremtettek maguknak. Helene tisztában volt azzal, hogy Mengele nem azért enged óvodát és kisiskolát alapítani a gyermekeknek, mert lelkiismeret-furdalása van és úgy érzi, hogy ezt a kis sötét lyukat a lelkében egy ilyen csodálatos kis projekttel lehet eltüntetni. Talán saját magának sem akarta bevallani, hogy ez erőteljes összefüggésben van a doktor kísérleti munkájával is. Viszont Helene azzal is tisztában volt, hogy erre az intézményre annyira szükségük van, mint egy falat kenyérre. A gyerekek csak itt tudtak rendesen enni és megmelegedni, ezért igyekezett úgy alakítani a dolgokat, hogy jobb körülményeket teremtsen a táborban élő és saját gyermekeinek is. Sokan nem bíztak az asszonyban, hiszen egyre több gyermek tűnt el, majd került elő borzalmas állapotban. A nő azonban tudta, hogy ez az egyetlen lehetőségük, talán így képesek lesznek túlélni.

A könyv végén található egy kiegészítő fejezet, melyben választ kapunk arra a kérdésre, hogy vajon mi is történt pontosan a családdal. Megtudjuk belőle, hogy az író bizonyos okokból eltért a valóságtól és kicsit más véget adott a történetnek annak érdekében, hogy emészthetőbb legyen az emberek számára. Nos…mondanám, hogy értem én ezt a döntést, de nem. Egyáltalán nem tetszett nekem ez a fordulat. Lehetséges, hogy ez jót tesz az ember lelkének, de hát ha egyszer nem ez történt a családdal?! Egyszerűen felesleges és furcsa számomra.

Összességében igazán megrázó és fájdalmas történetet ismerhettem meg az Auschwitzi bölcsődal olvasása során. A könyv rendkívül olvasmányos, és érdekes. Helene személyéből nagyszerű karakter született, egy igazán bátor és mély érzésű édesanyát ismerhettünk meg, aki bármire képes a saját és a tábor cigány gyermekeiért. Igazi édesanya, aki a végsőkig kitart családja mellett. Az én szememben egy hős, nagyon örülök. hogy megismerhettem a történetét.

Értékelés: 5/4

Ha az értékelés után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor ITT tudod megrendelni.

Ma van november 2-a. Ilyenkor rendbe tesszük elhunyt hozzátartozóink sírját, virágot viszünk és gyertyákat, mécseseket gyújtunk Mindenszentek, illetve a Halottak napján.

Én ezzel a képpel szeretnék megemlékezni minden áldozatról, akik életüket vesztették a háborús borzalmak során. 

Forrás: Pixabay

Fülszöveg

A ​regény egy német ápolónő igaz történetén alapul, akit öt gyermekével és férjével hurcoltak Auschwitz Birkenauba. Helene Hanemann árja németnek számított, így rá nem vonatkoztak a faji törvények, férje azonban cigány származású volt – egyébként hegedűművész –, így ő és a gyerekek is a náci faji törvények hatálya alá tartoztak. Amikor a Gestapó tisztjei megjelentek a lakásukon, hogy elvigyék a családot, Helenére nem terjedt ki a deportálási parancs. Maradhatott volna, de ő családjával tartva, önfeláldozó módon osztozott sorsukban.

Megérkezve a birkenaui táborba, rögtön szembesültek a kíméletlen körülményekkel, a midennapi élet-halál küzdelemmel. Egy napon azonban új orvos érkezett Auschwitzba, Josef Mengele, akinek az a különös ötlete támadt, hogy létesítsenek óvodát és kisiskolát a táborban, s ennek Helene legyen a vezetője. Ez a nem mindennapi vállalkozás határozta meg aztán a Hanemann család sorsát.

Az angol nyelvterületen nagy sikernek örvendő könyv – melynek kiadási jogait további tíz ország vette meg – izgalmasan meséli el e megrázó történetet, amely az emberi hősiesség gyönyörű példája, és amelyben a tragédiák mellett a remény is felcsillan.

Nyereményjáték

Mindegyik blogon olvashatsz egy témájában hasonló könyvből vett idézetet. A te feladatod az lesz, hogy beírd a Rafflecopter dobozba a könyvet és szerzőjét, ahonnan az idézet származik.  A turné végén egy könyv kerül kisorsolásra a Kossuth Kiadó jóvoltából!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

IDÉZET

"A háború persze egyet jelent a halállal, de mindig meginog a föld az ember talpa alatt, ha olyan ember hal meg, aki valamikor ott lakott, ott lélegzett a közelében."

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

Október 26. - ZakkantOlvas

Október 28. - SpiritBliss Sárga könyves út

Október 30. - Könyvvilág

November 2. - Csak olvass!

November 3. - Könyv és más

November 4. - Flora the Sweaterist

November 6. - Kelly & Lupi olvas

November 8. - Utószó

Read More