Sziasztok!
Az Agave Kiadónak köszönhetően, már magyar nyelven is olvashatjuk J. M. Miro sötét elemekkel átszőtt fantasy történetét, a Hétköznapi szörnyetegeket. A viktoriánus korabeli Anglia és a feszültséggel teli légkör bloggereinket is elvarázsolta. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a Cairndale Intézet titkait és ha nektek kedvez a szerencse, akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott nyereménykönyv.
Joe Hill
1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk – egy férfi, akiből korom és sötétség árad.
A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst.
Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét – ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.
Azt már sokszor leírtam nektek, hogy a fantasy nem feltétlenül az én műfajom. Ugyan mostanában egyre többet és többet olvasok, de nem érzem még azt, hogy ez lenne az én komfort világom. Mikor megláttam J. M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek című regényét és a dark fantasy műfaji besorolást, azonnal felcsillant a szemem. Bár a horror és a dark fantasy világa nem áll messze tőlem, de inkább a filmeket és a sorozatokat ismerem jobban ezen a területen. Ilyen jellegű könyvet szerintem még nem is igazán olvastam, egyedül a Gallant jut eszembe. Úgy voltam vele, hogy ez a kötet tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy elhagyjam a személyes komfortzónámat, és óriási lelkesedéssel vágtam bele az olvasásnak. A fülszöveg és a borító is azonnal levett a lábamról, így nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is tartogat a számomra az író. Szerencsére nem kellett csalódnom, bár azt nem mondom, hogy új kedvence avattam, de összességében nagyon szerettem a történetet.
A Hétköznapi szörnyetegek egy igazán különleges, sötét atmoszférájú történet. A viktoriánus időszak elevenedik meg előttünk, a gonosz nyomasztó jelenléte pedig végig érezteti a hatását. Nem az ijesztgetés a célja, sokkal inkább az érzelmek és a hangulatok dominálnak. A könyvben végig tapintható a feszültség, egy másodpercig sem ereszti az olvasóját. A különböző baljós jelek, a komor képek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet magához bilincselje az olvasóját. Kicsit olyan volt nekem ez a történet, mintha a Stranger Things, a Gallant és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek lenne a szerelemgyereke. Bár J. M. Miro nem fukarkodott a sötétség beemelésével, mégsem éreztem úgy, hogy félnék az olvasás közben. A gyilkosságok egyes esetekben elborzasztottak, néha határozottan azt éreztem, hogy az élénk fantáziám most nem a barátom, szinte láttam magam előtt a holttesteket, ugyanakkor egy másodpercig sem éreztem, hogy félnék és a történet sem hatott rám túlságosan nyomasztóan. Inkább csak sodort magával a lendület és egyszercsak azt vettem észre, hogy vagy 400 oldalt már ledaráltam a könyvből.
A kötet tulajdonképpen két idősíkon mozog. Egyes fejezetek a jelenben, mások pedig a múltban játszódnak, így szép fokozatosan összeáll a kép, a puzzle darabkák a helyükre kerülnek. A történetnek tulajdonképpen több főszereplője is van, leginkább Mrs. Harrogate, Alice, Charlie és Marlowe viszi előre a cselekményt.
Mrs. Harrogate és Alice két igazán erős női szereplő, akiknek Cairndale Intézet a munkaadói. Míg az előbbi szereplő tulajdonképpen egy összekötő kapocs az iskola és a külvilág között, addig az utóbbi hölgy a "tehetségek" felkutatásában vállal nagyobb szerepet. Apropó, tehetségek. A könyv középpontjában egy olyan intézet áll, aminek az a célja, hogy menedéket biztosítson azok számára, akik valamilyen tehetséggel születtek. Van aki láthatalanná tud válni, mások öngyógyítók vagy éppen a port tudják uralni. Ezek a tehetségek rendkívül ritkák, azok, akik meg lettek "áldva" vele gyakran árvaként, a társadalom peremére szorulva próbálnak életben maradni. Ezért felkutatják őket és otthont ajánlanak nekik az intézet falai között. De vajon tényleg biztonságban vannak ott a tehetségek? Vajon az igazgató, Berghast az, akinek mondja magát?
Charlie és Marlowe két gyermek, akik szintén bizonyos tehetséggel vannak megáldva. Bátorságra és sok-sok erőre van szükségük, hogy éljenek és túléljenek. Esetükben látszik, hogy mennyire fontos a támogató közeg, ami állhat a barátokból és a családból is. A családot pedig olykor mi magunk választjuk, nem beleszületünk. A két fiú, bár korban távol áll egymástól (az egyik 16, a másik pedig 8 éves) mégis szoros barátságot kötnek. A kettejük köteléke pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy talpon maradjanak.
A kötet egyik legérdekesebb karaktere Jacob Marber, aki hátborzongó főgonosznak és ellenségnek bizonyul. De vajon tényleg ő az egyetlen, akitől az intézet lakóinak félnie kell?
A múltbéli visszatekintések segítségével jobban megismerhetjük és megérthetjük az ő karakterét, nekem ezek a részek tetszettek a legjobban. Illetve onnantól kezdtem el igazán élvezni az olvasást, mikor végre megérkezett Charlie és Marlowe az intézetbe. A regény eleje kicsit hosszúra sikeredett szerintem, az utazás lehetett volna egy kicsivel rövidebb. De mivel nem volt unalmas ez a rész sem, így ez inkább csak az én egyéni ízlésvilágomat tükrözi.
Az én kedvenc szereplőm Ribs, Oskar és Komako volt, ők az intézet növendékei, velük kerülnek egy osztályba Charlie és Marlowe. Szerettem nagyon ezt a csipet csapatot, remélem a folytatásban még többet olvashatunk róluk. Illetve ugyan Komako életét a visszatekintések során megismerhettük valamelyest, Ribsről és Oskarról alig tudunk meg valamit, ez pedig nekem személyszerint nagyon hiányzott. Remélem a folytatásba az ő múltjukat is jobban megismerhetjük.
Érdekes volt látni, hogy mennyire szürkévé vált a regényben a jóság fogalma. Néha a jó emberek is tesznek borzalmas dolgokat, és a rossz emberek is voltak valamikor jók. De vajon mi tesz valakit jóvá? Ha alapvetően helyén vannak az értékei és egyértelműen egy nagyobb cél érdekében cselekszik, de közben átgázol bárkin, hogy győzedelmeskedjen, akkor nevezetjük őt jónak? Ha valakit egész életében megaláztak és végül megöl valakit, akkor ő rossznak számít? És végezetül, ha valaki a fájdalom és a gyász hatására egyértelműen, hagyja hogy a gonosz eluralkodjon az elméjén, morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tesz, de mégis képes arra, hogy jót tegyen, akkor őt hova sorolnánk?
A kötet elolvasása után is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Az egyértelmű, maga a regény is ezt sugallja, hogy a gonosz nem születik, csupán azzá válik. Olykor azok, akik a legszörnyűbb dolgokat teszik, azt megelőzvén védtelen áldozatok voltak. Kik az igazi bűnösök? És az ilyen emberek felmenthetők a cselekedeik alól csupán azért, mert nehéz sorsuk volt?
Még mielőtt befejeztem volna a könyvet, kicsit utána néztem, hogy mit lehet róla tudni a külföldi fórumokon és hát bevallom, kicsit arcul csapott a valóság, hogy ez a monstrum konkrétan egy trilógia első része. Már a 600 oldal látványa során éreztem, hogy J. M. Miro kissé grafomán, de ahogy láttam a folytatások sem lesznek rövidebbek. Durva basszus.
Ha pedig már a méret szóba került, akkor egyet kell értsek azokkal a kritikákkal, akik szerint kissé túlírt a történet. Érdekes, mert a Gallant elolvasása után az volt a bajom, hogy túl rövid...most meg azt rovom fel egy regénynek, hogy túl hosszú. Úgy látszik tényleg nem lehet igazán a kedvemre tenni.
Nem mondom, hogy unatkoztam az olvasás során, mert tényleg, csak úgy faltam a lapokat. Vitt magával a lendült és egy másodpercig sem éreztem azt, hogy céltalanul állna a történet. De mégis úgy látom, hogy egy egészséges 400-450 oldal is elég lett volna ahhoz, hogy az író tökéletesen kibontsa a szálakat. Az érdekes fordulatok és a nyomasztó légkör garantálja, hogy a túlírtság ellenére is szerethető olvasmányélményben lesz része az olvasónak.
Talán a túlírtsághoz lehet köze annak is, hogy néha idegesítettek a szereplők, olykor indokolatlanul logikátlanul viselkedtek. Amikor az egyik szereplő fejében lejátszódik az a gondolat, hogy semmi értelme nincs fegyverrel küzdenie az adott karakter ellen, de azért belelövi a teljes tárat, na az idegesítő. Konkrétan le is vezeti bekezdéseken keresztül, hogy értelmetlen, de azért csak megteszi. Az ilyenek során azért bőszen emelgettem a szemöldökömet. Ezek számomra nüansznyi dolgok voltak, mert az olvasásban egyáltalán nem akasztottak, de valahogy mégis az elsők között jutnak eszembe ezek a gondolatok, ha a regényre gondolok.
A csavarok összességében kiszámíthatóak, de azért volt részem néhány meglepetésben. A könyv befejezése után sejteni vélem, hogy miként fog folytatódni a trilógia, és egy valamiben már most biztos vagyok, mindenképpen sorra kerítem majd azt is. Bár nincs benne óriási cliffhanger, tekintve, hogy az olvasó ilyesmi befejezésre számít (kissé kommersz megoldás, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek). Mindenesetre érezhetően maradtak még más elvarratlan szálak, így kíváncsian várom a második részt.
A könyv borítója zseniális, az egyik legmenőbb kötet, amit mostanában a kezembe vettem. Olvasás közben kicsit féltem, hogy megtöröm a gerincét a regénynek (mert akárhogy is akarjuk szépen becsomagolni ezt, azért nevezzük nevén a dolgokat, ez bizony egy féltégla), de szerencsére sikerült olyan óvatosan forgatni a kötetet, hogy nem is látszik rajta, hogy bárki is a kezébe vette volna. Bevallom a csuklóm igencsek megfájdult olvasás közben, de ez egyáltalán nem zavart. Az biztos, hogy ez nem a legutazáskompatibilisebb kötetem a polcon, de legalább ha valaki megtámadott volna a metrón, lett volna mivel fejbecsapni.
Összességében a hibái ellenére én nagyon csíptem a Hétköznapi szörnyetegeket és brutálisan kíváncsi vagyok a folytatásra is. Ez a féltégla az idei évem egyik legnagyobb meglepetése, nem hittem volna, hogy ennyire kedvelni fogom. Egy érdekes kis kísérletnek indult, melynek csupán a komfortzónám elhagyása volt a célja, mégis remek olvasmányélménynek bizonyult. Ha szeretitek a hasonló történeteket és nem rettent el titeket ez a 600 oldal, akkor érdemes esélyt adni a történetnek. Olvassátok, szeressétek!
Értékelés: 5/4,5
Nyereményjáték
A kötet műfaja dark fantasy, így most a játékunk is ehhez a zsánerhez kötődik. Minden állomáson találtok egy idézetet, mely a műfaj egy ismert regényére utal. Nektek nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy mi az adott regény címe.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
IDÉZET
“– Mert amikor félsz és mégis megteszel valamit, az a bátorság.”
Állomások
06.26.: Csak olvass!
06.27.: A Szofisztikált Macska
06.29.: Könyv és más
07.01.: Spirit Bliss Sárga könyves út
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése