Ali Hazelwood regényének főszereplője egy elméleti fizikus, Elsie Hannaway, aki a nappali tanársegéd állása mellett kamubarátnőként is dolgozik. Pechjére az egyik kedvenc ügyfelének a bátyja az MIT fizika tanszék vezetője. Jack Smith nem egyszerű eset, hiszen nem csak arrogáns, de vonzó is, de ő áll a nő és álmai munkája között, így Elsie kénytelen hadba szállni a férfi ellen.Tartsatok bloggereinkkel, ismerkedjetek meg Elsivel és Jackkel, és ne felejtsetek el játszani se, hiszen a Maxim kiadó jóvoltából egy szerencsés olvasónk a turné végén megnyeri a könyvet!
Elsie Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?
Ali Hazelwood neve már nem volt ismeretlen számomra, hiszen eddig minden magyarul megjelent könyvét olvastam. Összességében kedvelem az írónő munkásságát és imádom a STEM tudományos világ ihlette írásait, ugyanakkor újra és újra megfogalmazódik bennem az a kérdés, hogy vajon meddig tud érdekes maradni. Meddig tudom élvezni a műveit, mi az a pont, amikor azt mondom, hogy oké, ez már unalmas. És sajnos azt kell mondanom, hogy A szerelem elmélete eljutott erre a szintre.
Az jutott eszembe, hogy Ali Hazelwood olyan, mint egy Hallmark karácsonyi film, nincs benne semmi újdonság. Ami alapvetően nem lenne gond, mert én élek halok ezekért a filmekért és a belőlük áradó bájért. Ezt azonban sajnos erről a könyvről nem tudom elmondani. Ez már határozottan az a szint, amikor azt mondom, hogy repetitív, unalmas és kissé felszínes ez a történet.
Ebben az évben szerencsére csak kevés könyv okozott igazán csalódást, A nappá vált lány és a Lore után pedig Ali Hazelwood is bekerült ebbe a társaságba. Sajnos A szerelem elmélete is óriási csalódás volt számomra, amit mérhetetlenül sajnálok, hiszen mindennél jobban szeretni akartam ezt a könyvet is. Az írónő első két regényét nagyon szerettem, a novelláskötetet is el tudom viselni, ez a kötet azonban bevallom, teljesen kiakasztott. Nem akarok senkit sem megbántani, aki szerint ez egy remek történet, de én sajnos nem tartozom közéjük. Fontosnak tartom, hogy az ember mindig, minden körülmény között őszinte legyen.
Egy bloggernek és tartalomgyártónak szerintem óriási a felelőssége. A különböző platformokon több száz/ezer/tízezer embert érhet el, így a szavának súlya van. Bár én csak egy kis hal vagyok ebben a nagy tengerben, sőt óceánban, de azért biztos vagyok benne, hogy annak, aki olvassa a véleményemet, igenis számít, hogy mit mondok és teszek. Attól leszünk szerintem hitelesek, ha a jó élményeink mellett a negatív csalódásainkról is írunk. Hiszen nincs olyan, hogy minden könyv egyformán tetszik. Ha elhallgatnám, hogy mennyire mélységesen csalódtam Ali Hazelwood ezen regényében és nem írnám le a vele kapcsolatos aggályaimat, akkor hol marad az általam olyan nagyra tartott hitelesség? Szóval összeszedtem magam és megírom a népszerűtlen véleményemet a regényről.
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában tárjam elétek a véleményemet, mert nem akartam olyan kritikát írni, amiben csupán az én keserűségem jelenik meg. Nem szeretek lehúzni regényeket, mert az a szép az olvasásban és a könyvek szeretetében, hogy mindenki szívének más és más műfaj kedves. Van, aki él hal a romantikus ponyváért, mert egyszerűen kikapcsolja és ellazítja, mások pedig képtelenek elviselni azt. Vannak thriller rajongók és vannak emberek, akik nem szeretik. Én szívesen olvasok történelmi regényt, mások el sem tudják képzelni, hogy valaki ilyesmit olvasson. Ez pedig pontosan így szép és jó. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy megbántok másokat a véleményemmel, de aztán rájöttem, nem légből kapott, ész nélküli kritikát írok nektek, nem vagdalkozom, nem minősítek senkit, csupán leírom az érzéseimet és őszinte véleményemet. Szóval arra kérek mindenkit, aki idáig eljutott és tetszett neki a könyv, ne bántódjon meg a véleményemen. Vonja meg a vállát és gondoljon arra, hogy hát igen...ízlések és pofonok.
A szerelem elmélete egy rendkívül kedves és szerethető történet lehetne, melynek legnagyobb varázsa nemcsak a szereplők közötti kémiában és a történetük abszurdságában rejlik, hanem abban is, hogy hihetetlenül fontos témákat is érint regényében az írónő, ha nem ugyanarról szólna az írónő minden regénye. A fő probéma nem az, hogy Ali Hazelwood szívesen nyúl a STEM tudományos világában játszódik, hanem az, hogy képtelen arra, hogy megújuljon. A szerelem elmélete pontosan ugyanarra a sablonra épült, mint az összes többi történet. Nincs benne semmi meglepő, vagy izgalmas fordulat. A szereplők személyisége full egyforma. Ha kiragadnánk néhány idézetet a már megjelent könyveiből, senki nem tudná eldönteni, hogy melyikben szerepel pontosan. .
És szeretném újra hangsúlyozni, nekem nem az a bajom, hogy a STEM tudományos világában játszódik az összes írása, ennek én igazából csak örülni tudok, hiszen sokan legyintenek, amikor a téma szóba kerül, de nőként sokszor nehezebb érvényesülni a világban. Ez azokon a területeken, ahol több férfi van, hatványozottan is igaz. Az emberek olykor hajlamosak lebecsülni a nőket, nem ritka, hogy gyengébbnek tartják őket és sokan úgy érzik, hogy képtelenek megütni egy bizonyos szintet. Persze most biztosan vannak, akik legyintenek egyet és azt mondják, hogy ez valamilyen feminista hiszti duma, de higgyétek el, rendkívül nehéz a tudományos világban érvényesülni nőként. Sokszor csak akkor fogadják el egy nő meglátásait, vagy ötleteit, ha azt egy férfi kollégája is megerősítette, vagy ha mindenki előtt megdicséri az adott meglátást. Rendkívül szomorú belegondolni abba, hogy sokszor nőként háromszor annyit kell az embernek teljesíteni ahhoz, hogy végre észrevegyék. Persze, természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezzel a helyzettel mindenki találkozik. Simán lehet, hogy a pályája során soha nem találkozott semmilyen ellentéttel és soha nem érezte azt, hogy a szakmaiságát kevésre becsülik. Ali Hazelwood a regényeivel pontosan erre a jelenségre próbál rámutatni, és én őszintén imádtam ezért őt. A történetek azonban teljesen egyformák, így egy idő után sajnos élvezhetetlen lett számomra az írónő stílusa.
A könyv talán legérdekesebb része az volt, hogy az egyetemen (de amúgy bármilyen munkahelyen) milyen hatalmi játszmák vannak egy pozíció betöltésekor. Rávilágít arra, hogy olykor az állások már a meghirdetés előtt betelnek és hogy az is megtörténhet, hogy teljesen feleslegesen versenyeztetik az embereket, mert már régen megvan a favorit. Bár ebben a könyvben nem ez történik, de ilyen esetben az is megtörténhet, hogy nem a legjobb jelölt tölti be az üres állást, hanem egyszerűen az, akinek nagyobb a hátszele.
Emellett érdekes volt látni az elméleti és kísérleti fizikusok közötti ellentétet, abszolút el tudom képzelni, hogy a két tudományág fasírtban van egymással. Ugyanakkor számomra nem tűnik valószerűnek, hogy egy 17 éves fiú valóban romba tudná dönteni egy teljes tudományág hitelességét. Az adott kiadvány szerkesztőjét persze igen, de az meredek elképzelés, hogy ez a tett a teljes elméletei fizikus világra hatással van.
A regényben talán Elsie cukorbetegsége emelné ki őt a sokaságból, de annyira idegesítően állt a betegségéhez és annyira idegsített a személye, hogy nem tudtam egy másodpercig sem együtt érezni vele, néha csak fejbe vertem volna egy péklapáttal. Elsienek pontosan olyan faék logikája van, mint az összes többi hősnőnek azzal a különbséggel, hogy a többiekkel ellentétben ő képtelen volt megkedveltetni magát velem. Olyan jó lett volna, ha az írónő jól nyúlt volt a cukorbetegség témaköréhez, ha kicsit edukálta volna az olvasóit ezzel kapcsolatban. De mit tudtunk meg a könyvből? Hogy ezt a betegséget szégyellni és titkolni kell. Ülj le, egyes, no comment.
Jack Smith karaktere szerencsére nem idegesített, de mivel ő egy mogorva, gazdag első látásra gorombának tűnő, de a szíve és lelke mélyén érző karakter, aki titokban szerelmes a főhősbe (igen, jól látjátok, Jack jellemzését konkrétan ctrl +c és ctrl+v segítségével átmásolhattam volna ide a többi bejegyzésemből), így nem szolgált semmilyen meglepetéssel. Mindenesetre tényleg elmondható, hogy ebben a történetben ő a szerethetőbb szereplő. A legszívmelengetőbb pillanat az volt, amikor kiderült, hogy két általam szeretett szereplő az ő baráti körének a része.
Eddig nagyon tetszett, hogy az írónő nagy hangsúlyt fektetett a mellékszereplőire, de itt valahogy Elsie lakótársa is hihetetlenül idegesítő volt számomra. Az édesanyjáról pedig ne is beszéljünk. A fiatal lány full toxikus közegben nevelkedett. Egyértelműen parentifikálva lett, rengeteg felelősséget hárították át rá. Villámhárító és békítő volt egyben, ő gondoskodott a szülei mentális jóllétéről és a testvérei normális viselkedéséért. Ha pedig nem segített, azonnal manipulálni kezdték érzelmileg. Soha nem érezte azt, hogy ő igazán jó, így mélyre temette igaz valóját. Mindenkinek a legjobb arcát mutatta, egy szerepet játszott minden társas kapcsolatában. Ez pedig hihetetlenül szomorú, és annyira sajnálom, hogy még ezek sem voltak elegek arra, hogy megkedveljem őt. Ennek pedig az az oka, hogy igazi és erős érzelmeket nem mutatott az írónő. A konfliktusok felszínesek és egyszerűek voltak, hiányzott valahogy a könyvből a lélek.
Tudjátok milyen ez a könyv? Mintha az írónő rájött volna arra, hogy fut a többi könyve, majd úgy döntött, hogy lehúz egy újabb bőrt erről a témáról. Ne haragudjatok, ha úgy érzitek, hogy kicsit negatív az értékelésem, de engem ez a könyv sajnos nagyon felhúzott.
Ha eddig nem olvastatok semmit az írónőtől, akkor jó választás lehet, hiszen nincsen bennetek semmilyen elvárás és még nem unjátok a témát és a stílusát. Ha eddig szerettétek az írónő könyveit és imádjátok a stílusát, semmiképpen sem szeretnélek titeket lebeszélni róla. Molyon is 90% felett áll a könyv, könnyen lehet, hogy a gond velem van. Ne felejtsétek, ízlések és pofonok. :)
Értékelés: 5/3,
Ha a bejegyzésem után úgy érzed, hogy ennek a könyvnek helye van a polcodon, akkor
ITT tudod megrendelni.
ITT pedig bele is olvashatsz a történetbe.
Nyereményjáték
A mostani játékunkban olvasnotok kell! A Maxim kiadó oldalán találtok egy röpke beleolvasót A szerelem elméletébe, aminek az elolvasása után könnyedén megválaszolhatjátok az állomásokon található kérdéseket.
(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)
KÉRDÉS
“Mi a neve Elsie mentorának?”
.jpg)
.jpg)
