Sziasztok!
A koncentrációs tábortól a francia divatvilág csúcsáig megismerhetünk egy csodaszámba menő életet, melyet bár vakvágányra vitt a történelem, de végül megmentett a szépség. Az Ahol a tű átfér egy hihetetlen igaz történetet mutat be, egy olyan életpályát ismerhetünk meg általa, amely rengeteg fájdalmat és csodát tartogat az olvasója számára. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Tomi történetét, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyvet.
Őszinte leszek veletek, eléggé nehezen találom a szavakat. Nem vagyok kezdő a témában, hiszen ismertek már, rengetegeg II. világháborús és holokauszt könyvet olvasok. Az Ahol a tű átfér című regény azonban minden várakozásomat felülmúlta. Egy csodálatos, megrázó és mélyen fájdalmas történet arról, hogy egy fiatal magyar fiú miként élte túl a háború borzalmait és utána hogyan boldogult a felszabadulás után. Bár az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nehéz olvasmány lesz, valahogy mégis teljesen maga alá gyűrt a történet. Elvesztem, darabjaimra hullottam, aggódtam, féltem, gyűlöltem és minden idegszálammal Tomira és az édesapjára koncentráltam.
Az Ahol a tű átfér című kötet egy nagyon érdekes és remek stílusban életrajzi regény a II. világháború kegyetlen időszakáról és az ezt követő időkről. Talán a legjobb iskolapéldája annak, hogy a legérdekesebb és leghatásosabb történeteket az élet írja. A kötet lapjain megelevenedik előttünk a korabeli világ zsidóellenes politikája, a táborok borzalmai és a felszabadulást követő időszak. Véronique Mougin regénye egy rendkívül fájdalmas és szivszorító történet, melyet a második világháború borzalmai ihlettek. Egy remekül megírt regény a fájdalomról, a veszteségről és az élni akarásról.
A háború kegyetlenségeiről még olvasni is rendkívül megterhelő, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek ez az időszak a mindennapjaik részét képezte. A holokauszt az egyik legfájdalmasabb téma, bármilyen oldalról is közelítjük meg, csak szenvedést látunk. Minden egyes alkalommal, amikor ilyen típusú regényt veszek a kezembe kettős érzések kezdenek el kavarogni bennem. Egyrészről nagyon izgatott vagyok, másrészről azonban ott motoszkál bennem az a kérdés, hogy vajon meddig hatnak majd rám elementáris erővel az ilyen típusú könyvek? Mikor jön el az a pont, amikor már nem tudnak újdonsággal szolgálni? Hasonló gondolatokkal vettem kézbe Véronique Mougin regényét is. A fülszöveg azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen minden egyes alkalommal, amikor egy túlélő élettörténetét ismerem meg úgy érzem, hogy ezzel adózhatok az elesettek emléke előtt is. Tomi édesapja, Kiss Herman így fogalmaz: "Ha senki nem beszél róluk, ki fog emlékezni rájuk?" És azt hiszem tulajonképpen ez az én életfilozófiám is. A holokauszt során rengeteg ember vesztette élet. Sokak neve már a feledés homolyábá veszett. De úgy érzem, ha megismerem ezeket a történeteket hozzájárulok ahhoz, hogy soha nem merüljön feledésbe az, hogy az ember micsoda kegyetlenségre képes. Továbbá ez egyfajta tiszteletadás részemről az áldozatok irányába. Nem felejtem el őket, a szenvedésüket és a hősies hozzáállásukat (hiszen rengetegen vannak, akik nem csak passzíven tűrték a nácik embertelen viselkedését, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy javítsanak a sorstársai helyzetén). Egyszerűen úgy érzem, hogy bár sokan felejteni akarnak, de vannak dolgok, amikre mindig emlékeznünk kell. Emlékeznünk kell a fájdalomra és az áldozatokra, a névtelenekre és azokra, akiknek a neve fennmaradt.
Az Ahol a tű átfér az egyik legerősebb holokauszt regény, amit mostanában olvastam. Bevallom, többször is pityeregtem olvasás közben. Nem tudnám elmondani, hogy mi miatt volt ekkora hatással rám Tomi története, hiszen már több hasonló témájú regényt is olvastam, de az Ahol a tű átfér valahogy teljesen magával ragadott és talán soha nem is ereszt el. Az írónő stílusa zseniális, rendkívül érzékletesen adta vissza Tomi gondolatait és történetét, végig úgy éreztem, mintha ott állnék a kandalló előtt és hallgatnám az élettörténetét.
A kötet több részből áll, melyeket minden egyes esetben helymegjelöléssel és évszámmal jelölt az írónő. Tomi szemén keresztül élhetjük át egy magyar zsidó család életének és küzdelmének pillanatait a gettóba zárástól kezdve, a haláltáboron át egészen addig, míg új életet kezdenek Franciaországban. A regény alapvetően E/1-ben íródott, de a folyamatos szöveget különböző szemelvények "akasztják" meg. Ezekben a kis részekben olyan emberek szólalnak meg tulajdonképpen, akik a fiú élettörténetének a részét képezik. Kicsit nehéz megfogalmazni ezt, de úgy képzeljétek el, hogy Tomi története folyamatosan halad előre és amikor például a szomszéd néniről beszél, aki mindig kukucskál az ablakon, a szomszéd néni is kap egy fél oldalt, ahol megismerhetjük a gondolatait. Vagy éppen a tábori állapotokról olvashatunk, és mondjuk kap egy fél oldalt az egyik orvos a kórházban, vagy az édesapja ahogy imádkozik. Ez a kettősség remekül áll a regénynek, rengeteget hozzáad magához az élettörténethez és az olvasás élményéhez is.
A cselekmény pont olyan borzalmas és fájdalmas, mint ahogyan az a fülszövegből is sejthető. Tomi és édesapja nagyon nehéz helyzetbe kerül, túlélték tulajdonképpen a túlélhetetlent. Ebben a világban ember embernek volt a farkasa, a táborokban élők pontosan olyanná váltak, mint ahogy a náci németek is látták őket. Állatias, mocskos és büdös lényekké. Amikor a túlélés a tét, az ember olykor elveszíti önmagát. Olykor rabok fordulnak egymás ellen, ha ebben látják a túlélés zálogát. Az ember pedig felteszi minden egyes másodpercben a kérdést, hogy vajon hogyan fajulhatott el idáig a világ.
Tomi egy rendkívül érdekes személyiség. Egy igazi lázadó kamasz, akinek nem csak a külső a nácik uralta külső világgal, hanem saját belső démonaival is meg kellett küzdenie. A családjával nem találta a közös hangot, a gettóbeli és haláltábori világ pedig csak tovább rombolta a fiú állapotát. Mindent megtett a túlélés érdekében, ugyanakkor komoly és mély sebeket szerzett, melyek az egész életére hatással voltak. Amikor az ember ott áll az Appelplatzon, olyan apróságnak tűnnek a régi családi problémák. De hiába bánja meg azt a sok butaságot, ami régen elhagyta a száját, talán már soha nem teheti jóvá azokat. Édesapjával soha nem találta a közös hangot, de egymás nélkül talán esélyük sem lehetett a túlélésre. Ahogy Tomi mondta: "És ha itt egyedül marad az ember, az olyan, mintha már meg is halt volna." Bár azon szerencsések közé tartozik, akik végül új életet kezdhettek, mégis érezhető rajta, hogy egyszerűen képtelen szabadulni a múlt fogságából. A fiú azt a megoldási mechanizmust választotta, hogy nem beszél a veszteségről és az élményeiről, eltemetett mindent jó mélyen magába. Látjuk és érezzük, hogy talán nem a legokosabb módja a továbblépésnek, de érezzük, hogy ekkora traumán talán nem is biztos, hogy túl lehet jutni. Az ha valaki mindig elmerül az emlékeiben pont ugyanolyan káros lehet, mint amikor valaki jó mélyen elzárja azokat.
Tomi soha nem akart az édesapja nyomdokaiba lépni, a táborban azonban a varrás a túlélés záloga lesz számára. Ami kezdetben az életet jelentette számára szép lassan szerelemmé változott és bár nem abban a formában folytatta a családi vállalkozást, ahogy apja elképzelte, végül mégis mestere lett a szakmájának.
Összességében az Ahol a tű átfér egy nagyszerű életrajzi regény. A kötet stílusa nagyszerű és olvasmányos. Bár néha a szívem szakadt meg a sok fájdalom és igazságtalanság láttán, mégis minden oldalát imádtam. Tomi élete tényleg papírra kívánkozott, örülök, hogy végül kötélnek állt és elmesélt mindent. Aki szívesen olvas a holokausztról, vagy érdekli az ilyen típusú kötetek, annak mindenképpen ajánlom Véronique Mougin regényét. Lelkileg megterhelő, de az egyik legjobb holokauszt történet, amit mostanában olvastam. Olvassátok, szeressétek!
